Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Sárhegyi István: Ötletek, gondolatok, versek Magyari Barnával, Magyari Barnáról (beszélgetés)
kezdhettek el tanulni, hiszen csak ennyi hely volt... Amíg próbálkoztam, azon idő alatt kenyeret is kellett keresnem: előbb egy mezőgazdasági vállalatnál dolgoztam, majd az Arany János Emlékmúzeumban. Itt töltöttem majd három esztendőt. — Arany és Nagyszalonta... E nevek már önmagukban is toliforgatásra ösztönözhetnek valakit. Nem így látja? — Bizonyára lehet ebben valami, bár itt nem tudatos dolgokról kell beszélni. Hogy befolyásolt-e engem is ez a neves környezet azt nem tudom, az azonban tény, hogy már nyolcévesen írogattam. Az akkori „szabadverseimet” megmutattam a szüleimnek, akik tömören megállapították, hogy azok nem versek. Igazuk volt, így hirtelen fel is hagytam az egésszel. Középiskolában újra nekiültem, s bizonyos sikert is elértem: a bukaresti Jóbarát című gyermeklapban megjelent néhány költeményem. Ám ennek utána ismét hallgatás következett. Pontosabban írni írtam, csak a közlés váratott magára. Az Arany János Irodalmi Körbe .1981—82-ben jártam. Itt egy ideig minden útmutatást, orientálást megkaptam, de végül mégis elszakadtam az ottaniaktól. Főként azért, mert volt ott egy idősebb költő, aki kifogásolta a munkáimat, mondván, igen hosszúak. Három év múltán ismét visszatértem a körbe, mégpedig Dánie- lisz Endrének, az Arany János Emlékmúzeum egykori igazgatójának, a kör titkárának a hívására. Az előbb említett költő részéről újfent „támadás” ért, de szerencsére pártfogóim is akadtak, így Székely Ervin, az Ifjúmunkás újságírója és Zuh Imre, az emlékmúzeum jelenlegi vezetője. — Az 1985-ös esztendő más szempontból is fordulatot jelentett az életében, hiszen — amint hallottam — költeményeivel nyert egy vers-, próza- és esszéíró pályázaton. Hogyan befolyásolta ez a sorsát? — Szó ami szó, a vers kategóriában — s remélem, ez nem tűnik szerénytelenségnek — elég fölényes volt a győzelmem. Jórészt ennek tudhatom be, hogy ekkor a kör vezetőségébe is beválasztottak. Ötször léptem fel itt, egyszer pedig Nagyváradon az Ady Endre Irodalmi Körben. Ez utóbbi azért érdekes, mert a két kör közötti kapcsolat nem volt éppen a leg felhőtlenebb, s tíz év óta én voltam Nagyszalontáról az egyedüli, akinek a nagyváradi bemutatkozás lehetősége megadatott. Az esztendő végén az Előre című országos lap szilveszteri számában jelentek meg verseim, majd a nagyváradi Fáklya adott válogatást a díjnyertes munkáimból. Később az Ifjúmunkás és az Utunk biztosított publikációs lehetőséget, majd a marosvásárhelyi Igaz Szó, az áttelepü- lésemet követően viszont a Békés, illetőleg a Heves megyei Népújság, valamint a Hevesi Szemle. Nincs okom a panaszra, ugyanis közlésre tett ígéretet a Magyar Nemzet, a Tiszatáj, továbbá az Űj Forrás. — Készítsünk most egy képzeletbeli leltárát. Kik azok, akik segítették eddigi pályáján? 1 — A már említett Székely Ervin mellett sokat köszönhetek Cseke Gábornak, az Előre irodalmi szerkesztőjének. De nem feledkezhetem meg Kenéz Ferencről sem, a romániai magyar irodalom jelentős alakjáról. Sokszor küldtem neki anyagot, rendszeresen leveleztünk, ö hívta fel a figyelmemet arra, hogy egyes verssoraim azért érthetetlenek, mert túl sok elvont elemet halmozok elvont elemekre, s a konkrétumok hiányában az olvasónak nincs mibe „kapaszkodnia”. Végezetül nem szabad kihagynom támogatóim sorából Cselényi Béla költőt, aki Kolozsváron élt, most azonban már ő is Magyarországon tartózkodik. Kemény, de feltétlenül igaz kritikákat írt a hozzá eljuttatott verseimről. Elsősorban azt magyarázta el, hogy most, a XX. század végén miről érdemes, miről kell szólni, milyen gondolatokat érdemes költeményekbe sűríteni. 40
