Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Cigánykerék
cammogónak tűntek, a fekete harisnya lecsúszni készült a lábán, aztán, mint egy szomorú látomás, eltűnt a szeme elől. Hűvös .szellőt hoztak az estét köszöntő felhők. Egy lány sietett a fűzfa irányába, nagyot nézett, meg is lepődött, amikor megpillantotta a heverésző legényt. — Ennyire sietős? A lány felkapta a fejét. — Ilyen a járásom ... Jancsi illendőnek találta abbahagyni a heverészést, mivel a szavak inkább barátságosnak, mint tartózkodónak tűntek, nézegették, mérincsélték egymást, az ismerősök tekintetével. — Téged Esztinek hívnak. A lány elpirult. — Miből gondoltad? — Boros Eszti vagy, én pedig Kolompár Jancsi. Nem emlékszel? — Dehogynem! Amikor iskolába jártunk, te hánytad legügyesebben a cigánykereket ... A Nap már búcsúzkodott a határszélen, túljutott a nyárfás úton is, mintha azon akarna majd átjutni a Föld másik oldalára. A fiú felakasztotta a zakóját egy kiálló gallyra, és mint a király, aki visszaszerezte a régi birodalmát, megtámasztotta a szomorúfűzfát. — Aztán milyen ott a városban? — Ott is emberek laknak. — És két lábon járnak! — nevetett a lány, és mintha almába akarna harapni, úgy csillogtak elő szép, fehér fogai. Jancsi csak bámult, és sokáig elhallgatta volna a lágy, dallamos beszédet, de ő a nevetésén restellkedve elhallgatott. — Olyan régen elkerültem, hogy semmit sem tudhatsz felőlem, de minek is a szó, ha nem érdekel... — Miből gondolod? — Abból, hogy én cigány vagyok. Frissen gyűjtött széna illatát hozta az esti fuvallat a rét aljából, fácánok gallyaztak fel nagy lármával a patak menti fákra, telt begyű tőkésrécék úsztak a levegőben a tarlók felől. — Meg villanyszerelő! Szakmát szereztem. A lány körülnézett, mintha keresne valakit. — Hazajönni nem is szándékozol? — Az attól függ. — Mitől? — Attól, hogy szívesen látna-e valaki. — És ha én úgy látnálak? Jancsinak felcsillant a szeme, és belepirult a pillanatnyi néma mozdulatlanságba. Legszívesebben nagyot kiáltott volna örömében, vagy felkapta volna ölébe, megforgatta volna a lányt itt, a nagy fűzfa körül, de a másik pillanatban hirtelen úgy érezte, hogy kimegy belőle az erő, és megfullad. Maga elé bámult. — Néma vagy? A fiú a fejét rázta: — Boldog! Hallgattak. Távoli fuvallatok és illatok érkeztek, amelyek mintha messziről hoztak volna titkos üzeneteket, végigjárták a fa leveleit, és megsimogatták az ő arcukat is ... 38
