Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Nagy Ernő, az egri festő
•Véső-paletta AZ MMK ÉS A HEVESI SZEMLE GALÉRIÁJÁBÓL Nagy Ernő, az egri festő Amióta a Hevesi Szemle Galériáját a meglevő szellemi igény életre hívta, a korábbiaknál is gyakrabban és intenzívebben igyekeztünk elmélkedésünk tárgyává tenni egy-egy kiállítás anyagát. A szorgalmat az is fokoztá bennünk, mert eleget akartunk tenni felvállalt munkánknak, hogy közelebb hozzuk a művészetet, az alkotókat, az alkotásokat a közönséghez. Azokhoz, akik ebben a városban élnek, ennek a tájnak a lelkét szívják magukba és olykor — iskolai és egyéb mulasztások miatt — nem jutnak vagy nem juthatnak esztétikai 'gyarapodáshoz. Ehhez az eligazító törekvéshez mindig is fel kellett készülni, fel kelettj töltődni, kiváltképp napjainkban, amikor annyiféle okságból, elméletből kiindulva, annyiféle játszadozás, határérték, hatáskeresés ütközik, s valamennyi törekszik a kizárólagosságra. Mi a természet és az érthetőség, az élvezhetőség, az elgondolhatóság koordinátái között kutatjuk, meg is találjuk azokat a művészi jelenségeket, alkotásokat, amelyek lekötnek, megérintenek bennünket, amikért magunk is hadba szállunk. Mert szeretnénk, ha a közönségben organikus kép alakulna ki mindarról, ami ma az életet mintázza, ami ma a lelki irányokat is sugallja, kifejezi mindazt, amiért a mai ember hisz cselekvéseiben és a szellem előbb-utóbb kibontakozó sikerében. Ennek alátámasztására, és azért is, hogy magunk is 'felkészült tájékoztatókként viselkedhessünk, egyedül, magunkban, és csakis magunkat kérdezve, végigjárjuk a képeket. El-elidőzve ennél is, annál is, feltérképezni szándékozván a festő gondolatait, azt a világot, amit ő teremt magából, amiért az egész életét a szépség szol- lágatába állította. Egy ilyen egyórás, másfél órás vándorlás kialakít bennünk olyan belső ritmust, lelkesültséget, amiért érdemes minden áldozatot meghozni. Mert ja látvány és a belőle ránk, belénk áramló belső harmónia mindenképpen az alkotótól származik. Olyan nyereség, amit hosszú időkig megőrizhetünk magunkban. Ilyenkor születnek azok a bizonyos felfedező, megvilágosító pillanatok, az ünnepiek, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy a művészet, az alkotás, a látvány gazdagít, kicsit megmásít bennünket. És mire az ember tollat fog, hogy mélyenszántó élményéből valamit visszaadhasson, a magányos séta percei távolodnak, de nem a hatás, amire később is képesek vagyunk, évek múlva is szeretettel visszaemlékezni. Innen indul a kérdés: mit is köszönhetünk maradandó élményként Nagy Ernőnek, a nyugdíjba ment főiskolai tanárnak, az egri lokálpatriótának, az MMK és a Hevesi Szemle Galériájában felsorakozó művei kapcsán? Ez az anyag ugyan csak igen sovány szeletét tartalmazza az életműnek, még csak jelzésszerűen £em érinti korábbi, jelentős témaköreit, mégis azt kell mondanom, hogy az egyéniség, a jellem, egy élet értékei, ezekből az alkotásokból is kiolvashatók. .Vissza lehet és kell számlálni innen, emlékezetünkben a sorozatos tárlatokra, a díjas sikerekre, amikért sohasem törekedett. Nagy Ernő nem a művészeti közélethez értett, hanem a ‘művészet érdekelte, érdekli ma is: a munka, amit el kell végeznie. Mi is az, amit Nagy Ernő magáénak mondhat? A táj, a falu, a csendélet, az életkép. Ha ehhez a most látható anyaghoz beúsztatjuk emlékeinket, amelyeket korábbi szereplések alkotásairól őrzünk, a kört, a témakört, a festői cselekvést megindító atmoszférát, akkor sem igen bővíthetjük a látottaknál sokkal szélesebbre a szellemi tartományt, ahol Nagy Ernő jól érzi magát. Fegyelmezett rend uralkodik itt. Hát van másfajta rend is? Van bizony. Ideges és idegesítő, mert az egyéniség ezerféle. Megnyilvánulásai is jelzik; mikor, milyen szélsőségek felé ragadja el a gazdáját a szenvedély. Itt ilyen indulatról, arról a mindent felborzoló szenvedélyről említés sem történhetik. Egy elgondolkodtató, az érzéseiben megingatlatatlanul biztos, stílusában, vonalvezetésében mindig is a külső és belső, tisztességes, értékelhető arányok törvényének engedelmeskedő művész vallja Imagát. Ügy, hogy mindig is a világról, az őt körülvevő környezetet fogja ritmusba, harmóniába. Ott és abban alkotja meg önmaga lelkének tükrét, akit, amit, ahol. amikor szeret. A táj, ahogy a vízpart, a szilárd és a mozgó elemek találkozásánál oldódik benne minden feszültség. Amikor az erdő, a „pagony” zúgásával elkeveredik az az apró morajlás, csengés-bongás-csobogás, amit az untalan ömlő-fodrozó-hullámzó 84
