Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)
akkor legalább gyötrik azt az okoskodó, azt a bajkeverő kölyköt. Vezekeljen, gyötörje magát, foglalkozzon csak az égiekkel. Magyarhon ügyeihez azonban semmi köze. Jó lenne, ha ezt belátnád, s nem foglalkoznál folyton vele. — Ne heveSkedj! Eddig nem említettem, de most el kell mondanom. Egyszer beszélgettünk, mélyen a szemembe nézett, s így érvelt: „Rossz ösvényen jártok, forduljatok vissza, még nem késő. Ha a gyűlölet rabszolgáivá váltok, ha legalapvetőbb érzéseiteket megtagadjátok, mindeneteket elveszítitek. Nem fokozatosan, hanem máról holnapra. Ráadásul már a tragédiák kezdetén egyedül maradtak, mert körötök bői réges-rég száműzték a szeretetet, amely a világ igazi mozgatórugója, amely nem társul intrikával, cselszövéssel, orgyilkosokkal, méregkever őkkel, uralommániákusokkal. Dideregtek majd a csúcson, de hiába nyújtjátok segélykérő kezeteket, senki sem keresi szorításukat. A harag torzítja éleslátásotokat, végigjárjátok a vaskos tévedések stációit, s részvét nélkül, egymás után hulltok a semmibe, szembesülve az értelmetlenség megfellebbezhetetlen verdiktjével. Még módosíthatjátok a pályát, még a szolgálatnak szentelhetitek posztotokat, s akkor a béke, a megnyugvás költözik belétek, akkor a derű, a harmónia aranyozza be sorsotokat, akkor nem kell rettegnetek a magány kivédhetetlen támadásától, az elkerülhetetlennek tűnő konfliktusok regimentjétől. Ne vessétek a viszálykodás magvait, mert ezék hamar szárba szökkennek, gyorsan lombosodnak. Szabaduljatok meg testi és gondolati énetek sallangjaitól, s keressétek, mert meglelhetitek a szellem belső csendjét, azt a csodálatos állapotot, amikor eggyé válunk az Univerzummal, amikor együtt rezdülünk a káprázatos Végtelenséggel, amelynek rendeltetése a Tökéletesség felé haladás. Csak ekként űzhetitek el a kísértő árnyakat, kizárólag így ismerhetitek meg a félreérthetetlen jóság balzsamát, amely gyógyír összes bajotokra. Rajtatok a döntés sora! Én csak kérlellek benneteket, mert olyan magaslatról pillantok le, ahonnan minden egységben tükröződik, ahonnan egybehullnak a történések. Íme, a válaszút. Ne tétovázzatok!” — Lári-fári, zöldségeket zagyválsz össze! Egy bomlott idegzetű fruska vízióit sorakoztatod fel. Kezeltetni kellene magad. Bár erre nincs szükség, mert a valószínűbb az, hogy befolyásolható vagy. Az a szerencse, hogy reg- nállok. Méghozzá érdekedben is. Ha nem lendítenélek ki letargiádból, akkor kuksolhatnánk — erős őrizet mellett — valamelyik cseppnyi erősségben, s unatkozva mardosnánk egymást. Ha te mennél el hamarabb, engem kolostorba dugnának, hogy ott sorvadozzak létem fogytáig. Szép kis perspektíva! Ott aztán böngészhetnénk a megértés, az emberség kódexeit. Mások viszont tobzódnának a fényben, a dicsőségben, dúskálva elorzott jussainkban. Ebből nem lesz semmi! Az események gyeplőjét nem engedhetjük ki kezünkből. Megragadjunk, szorosan tartjuk. Bármi áron is. Intézkedem! Ne problémázzál. Élvezd a pillanat kínálta gyönyöröket. Nézz le a Duna ezüstcsíkjára. A búcsúzó Nap aranyhídja ível át rajta. Esti szél bóklászik a lombrengetegben. Nemsokára gyújthatják a fáklyákat, felcsendülhet az andalító zene. Micsoda illatok, mennyi pompázatos étek, hűsítő rubin és sápadtsárga borok Magyar- ország urának asztalán. S azok a finom mívű edények, azok a remek ötvösmunkák. Erről nem lehet lemondani, ennek hiányáért nem kárpótolhat semmi Az üdvösség a zaklatott elméjű Árpád-fiak, -lányok fantazmagóriája. A Paradicsom körülöttünk csábít, nem az elérhetetlen messziségben. Ajtónálló, hívassa a nádort! Töltse ő is velünk ezt a varázslatos estét. Abban a fészekben, amit mi építtettünk. Az utókor ámulatára is. Hogyan is fogalmaznák a tudorok? Incipit prológus . . . — Soror, ez rémületes! (Folytatjuk) 32
