Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 4. szám - Értünk cselekvők
Értünk cselekvők E számunkban két, egymástól csak látszatra távol eső témakörrel foglalkozunk. Áttételes formában megemlékezünk államalapító királyunk halálának 950. évfordulójáról. Kollégáink Székesfehérvárra látogattak, hogy itt elemezzék azt a múltat, amely tanulságok sorát kínálja számunkra, hogy itt idézzék fel annak az uralkodónak az arcélét, aki tudta, hogy mit kell tennie a magyarság jövőjéért, fennmaradásáért, azért, hogy megtalálja helyét a korabeli Európában, azért, hogy a zökkenők, buktatók ellenére is boldoguljon a későbbi évszázadokban. Ehhez szakítania kellett távoli őseinek hitével, a messzi Keletről hozott pogány vallás világával, emiatt terjesztette, ha kellett, tűzzel-vassal, a kereszténység, a katolikus egyház eszméit. Tisztában volt azzal, hogy csak ekként kötődhetünk, kapcsolódhatunk a fejlettebb Nyugat áramkörébe. Ha ebből a szemszögből értékeljük életművét, akkor túlzás nélkül állíthatjuk, hogy értünk és az utánunk következőkért munkálkodott. Akárcsak azok a szakorvosok, azok a kutatók, akik az oly sokunkat gyötrő, reumatikus megbetegedéseknek üzennek hadat, akik szeptemberben ott lesznek az egri vándorgyűlésen, ahol felmérik majd azt, meddig jutottak, milyen eredményeket értek el, s melyek azok a gondok, amelyek még orvoslásra várnak, amelyekkel meg kell birkózniuk ahhoz, hogy az eddiginél is sikeresebben küzdjenek meg az ezernyi fizikai kellemetlenséget, gyötrődést okozó kórral, illetve annak különböző válfajaival. Talán nem is kell hangsúlyozni azt, hogy ők is miattunk munkálkodnak, ők is harmonikusabb hétköznapjainkért tevékenykednek. Akárcsak azok, akik a barokk város hajdan is híres fürdőkultúráját megalapozták, akik tettek valamit azért, hogy ezrek zarándokoljanak ide, remélve, ha nem is a teljes gyógyulást, de legalább bántalmaik enyhülését. Nem véletlenül fordult meg itt II. Rákóczi Fernec, aki azt vallotta, hogy érdemes ide jönni, hiszen a természet ritka ajándéka őt is megszabadítja kínzó nyavalyáitól. Az olvasó arról is értesülhet, hogy milyen körülmények között szorgos- kodnak a reumakórház agilis, hozzáértő, hivatásérzettől sarkallt munkatársai, akik a maguk posztján szintén a felhőtlenebb holnapok kovácsai. Ebből következik, hogy tisztelik, becsülik, nagyra értékelik eleink rangos hagyatékát, s tudják, hogy ezt nemcsak óvni, menteni, ápolni kell, hanem gazdagítani, hiszen joggal várják ezt tőlük, nemcsak a ma, hanem az elkövetkező időszak betegei is. Ez a felelősségérzet köti össze őket azokkal, akiknek elfakult arcélét rajzoljuk most újra, hogy intsenek, figyelmeztessenek minket: a nagyobb közösség java minden egyéni érdeknél előbbre való volt és lesz. Mindenkor, mindenütt . . . 3
