Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 3. szám - ISMERETTERJESZTÉS - Gábor László: Beszélgetés dr. Rottler Ferenccel, a TIT főtitkárával

Nem könnyű eleget tenni a sokféle várakozásnak, hogy közben a régi értékek is megmaradjanak. Bekapcsolódjanak a tudományos ismeretterjesztésbe az új generáció képviselői, s a régi tagok se érezzék magukat számkivetettnek. Nem egyszerű kérdések ezek, ezért dr. Rottler Ferenc, a TIT főtitkára sem tud kinyilatkoztatásszerű válaszokat adni a Hevesi Szemle kérdéseire. Inkább az útkeresésről beszél, arról, hogy mit tesznek munkatársaival a megújulásért, ami nézete szerint a társulat lényegéhez tartozik.

— Mozgalmas százötven év áll mögöttünk — szól erről először —, mert a társadalmi és tudományos élet változásai megszabták a lehetőségeinket. így például a XIX. század második felében a természettudományok kerültek társulatunk figyelmének középpontjába: Eötvös Loránd és társai vállaltak vezető szerepet az ismeret- terjesztésben is. Ezt követte a századforduló társadalomtudományi fejlődése, amelyet Jászi Oszkár nevével lehet fémjelezni. Szervezetünk létrejötte óta a progresszió szolgálatában állt, mindig találkoztak a haladás erőinek törekvéseivel a TIT célkitűzései. Ma sincs ez másként. Válaszolni kell az új kérdésekre, egyúttal felvenni a kesztyűt, amelyet az új tömegtájékoztatási eszközök dobtak elénk. Egy időben sokan úgy vélték, hogy például a televízió teljesen kiszorítja a hagyományos ismeretterjesztést, nem tudunk versenyre kelni a vizuális kultúra fejlődésével. A sokkhatáson azonban már túljutottunk, s kiderült, hogy nem konkurrensek a modern berendezések, hanem szövetségesek. Felkeltik az érdeklődést, de szűk műsoridejükkel, egész közönségükhöz szóló műsorukkal nem elégítik ki teljes mértékben azt. Sőt, a dolog kicsit meg is fordult, így például a nagy sikerű egyetemi előkészítőinken felbuzdulva jelent meg a képernyőn a Gólyavári esték. De más kölcsönhatásra is rátalálhatunk, egyre sikeresebbek a televíziós kerekasztal-beszélgetések, amelyek modelljét a mi tevékenységünkben találták meg. De már nekünk is figyelembe kell vennünk, hogy mi kerül az adásba.

Hevesi Szemle: — Sokan már arról beszélnek, hogy nehezen lehet hagyományos ismeretterjesztésről szólni, mert mind több a praktikus tanfolyam, amely egyáltalán nem „tudományos” műveltséget ad. Hogyan lehet ezeket értékelni?

— A változás nem újkeletű, bár igazából most vált parancsoló erejűvé, gazdasági kényszerré az átalakulás számunkra. A nyolcvanas évek elejétől tudatosan készülünk a korszakváltásra! Már akkor világos volt, hogy az állami költségvetés mind kevesebbet tud költeni ilyen célokra, s a klasszikus ismeretterjesztést forrásokhoz kell juttatni, hogy egyáltalán fennmaradhasson. Tanfolyamok és hobbikörök sorát szerveztük meg, melynek költségét a tagok adták össze, sőt még nyereség is származott ezekből. Az élet igazolta törekvéseink helyességét, ez a fajta „vállalkozói szellem” lassan a közművelődés egészére kiterjed.

H. Sz.: — Azok a TIT-es szakemberek, akikkel előzőleg beszélgettünk, gyakran úgy fogalmaztak, hogy valamiféle „szellemi vállalattá” válik ez a szervezet. Nem tartja-e ezt a kifejezést sértőnek?

— Éppen ellenkezőleg, tetszik ez a megfogalmazás. Első helyen a mi értékrendünkben változatlanul a társadalom műveltségének emelése áll. Erre kaptuk jogosítványunkat is a párt- és állami szervektől. De hozzá kell tenni, hogy már nem lehet elefántcsonttoronyból szemlélni a világot. A praktikus ismeretek is hozzátartoznak az élet teljességéhez. A mindennapi kultúra megismerése nélkül az emberek magukra lennének hagyatva. Az egészség megőrzéséhez, szakmájuk rpagas szintű műveléséhez, a környezeti ártalmak leküzdéséhez sok-sok tudásra van szükség. Nagy feladatunk, hogy minél szélesebb körben szóljunk ezekről a nagyon is égető kérdésekről. Gyakran egybeesik a kulturális szolgáltatás, s az imént vázolt funkció. Így például nagyon nagy sikert arattak nyelvtanfolyamaink, amelyeken nem Shakespeare- és Goethe-forditókat képzünk, hanem mondjuk villanyszerelőket, akik külföldön vállalnak munkát vagy értelmiségieket, akik vizsgázni szeretnének. De mondjuk, miért nem tekinthetjük missziónak a soproni szervezetünk „kereskedelmi” ötletét, hogy vállalták Szász Endre nyomatainak terjesztését? Vagy miért törnénk pálcát afölött a „praktikus” vállalkozásunk fölött, hogy külföldi technológiák bérfordítását végezzük el? Ezek számunkra pénzt hoznak, de egyúttal mindenki számára hasznosak, s még csak azt sem lehet mondani, hogy értéktelen dolgok. Így hát nem állítanám szembe a „magas” és az „alacsony” tudományosságot, az egyszerűbb, hétköznapibb ismeretekre legalább olyan szükség van, mint a legfrissebb eredmények közkinccsé tételére. Ezek alapján leszögezhetem, hogy nemcsak a szükség hajtott bennünket ebbe az irányba, hanem elméleti síkon is ilyen következtetésekre kellett jutnunk.

46