Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Gombár Endre: A sarki kocsma vendégei (novella)
GOMBÁR ENDRE A sarki kocsma vendégei A sarki kocsma kietlen, piszkos és kicsi volt, de akik benne itták a fröcs- csöket, a sört, a rumot, a pálinkát, és telebagózták, azok az egészségrontó kábulatban hangulatosnak találták. Minden nap ugyanaz a barnaképű, ősz hajú öregasszony kicsi, pipázó életepárjával, ugyanaz a hajlott hátú egykori tisztviselő, únottképű , csapzotthajú szénfuvarozó, harmincévesnek látszó húszéves huligángyakornok, és ezekhez ugyanaz ia kíséret zsibongott a kocsmában. De nem ez volt a feltűnő. Minden héten háromszor reszketőfejű, össze-vissza rángó karját, lábát szétdobáló ember botladozott be az ajtón. Szürkületkor érkezett, és öreg este volt, amikor hazafelé indult. Ilyenkor szörnyű rángását alkoholos imbolygása tetézte. Senki sem tudta betegségének okát. A kétszeresen is roncs embert sejtelmes titokzatosság vette körül. Ezerkilencszázhatvankettő tavaszán egy hűvösen párás estén egy kíváncsi, miunkásfonma férfi megszólította, amikor viszonylag éppen nyugodt volt. — Nem lesz az sok? — mutatott a nyomorék ember előtt a kimérés pultján sorakozó három söröskorsóra. A másik nem válaszolt. Mintha nem is szólt volna hozzá senki. Néhány kortyantással felhajtotta az első korsó tartalmát, és csak ránézett a kérdezőre. Aztán minden átmenet nélkül újra rángatózni kezdett a teste. Arca furcsán eltorzult, szája szélén az ott maradt sör hab, mintha valami tajték lett volna. Egy húsz év körüli fiatalember, aki korsó sörre akart betérni, rémülten hőkölt vissza az ajtóban. A sarokban egy ügyefogyott férfiú ijedtében lenyelte a fogpiszkálóját. Mindenki a rángatózó, vonagló alakra meredt. Annak pedig eszébe villant ezerkilencszáznegyvennégy. Akkor vált nyomorékká. — Beszéltél az asszonnyal? — Miről beszéltem volna? — Hát arról, hogy jöttök-e vidékre. — Tudod, komám, mi nem mozdulunk olyan könnyen. Ti fiatalabbak vagytok. Mi maradunk. — Jó, csak meg ne bánjátok. Azt mondják, szőnyegbombázások lesznek. Mi elmegyünk innen Pestről. — És hová mentek? — Zircre. Ott lakik az egyik nagynéném. Száznegyven kilométer. — Nem lesz az sok? Nem volt sok. A kíváncsi, munkásforma ember és felesége testi sérülések nélkül úszták meg a háborút. Akkor a férfi elöljárósági kistisztviselő volt. Negyvenöt végén kitanulta a köszörűs mesterséget. A jó ég tudja miért. A másik, meg a felesége Pesten egyszer különös napra ébredt. Az égboltot időnként szúnyograjokhoz hasonlóan repülőgépek népesítették be. El-elhúztak valamilyen irányban. Délben már lent reszkettek a kis kétemeletes ház pincéjében, melyet óvóhelynek neveztek ki. Tizennyolcán reszkettek összesen. Nem sokáig. Fél óra múlva beszakadt a pince mennyezete, és agyonnyomott egy hetvenkét éves bácsit. A nedves pinceszag fanyarul keveredett a malter és a téglapor, meg ki tudja miféle robbanóanyagok füstjével. 19
