Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)

— Mintha ő ülne az Úristen székében.

— Fújtat rá rendfőnökünk, Marcellus atya is. Az udvarnál felelősségre vonták, megvádolták. A gyenge lélekvezető csak ennyit ér el! Le is váltották, mert nem zabolázta meg ezt a férfias konokságot.

— Tűnjön el tőlünk! Harsogtuk neki, de ránk se hederített. Azzal bosz- szantott fel mindnyájunkat, hogy még szolgálatkészebbé vált.

— Lefegyverezte dühünket. Némaságával is győzedelmeskedett felettünk.

— S azok a csodák. Ilyesmire földi emberek nem képesek. Valami nincs rendben ennél a családnál. Már a nagynénje, Erzsébet is megjósolta a bekövetkező eseményeket.

— Ügy, ezzel tömték a fejed. Riasztottak tőlem, s te mégis nyomomba szegődtél. Hát, kövess! Szinte selymes ez az augusztusi éj. Nézz fel a színezüsttel vert, mélykék égre, szakadj el önmagadtól, felejts el mindent, amit egykor tanultál, s indulj velem! Valami ott szunnyad benned, ami a Tökélyre szomjúhozik. Sejted-e, hogy keresi az átlényegülést? Nincsen tested, nem béklyóznak előítéletek, szellemed póráz nélkül röpdös. Ott az a tengernyi vibráló pont, megannyi életforrás lehet. Jeleket küldenek, megfejtésre váró üzeneteket. Veszem, fogadom ezeket, nyílj meg, s számodra is beszédessé lesznek. A végtelenből köszönnek ránk ezek a makulátlan lények, tudatunkba lopódznak, s máris eggyek vagyunk velük. Ne félj, engedd el, bonsd ki magad! Lásd! ö tárulkozik ki abban a vakító fényességben, ő, akit irigyelnek tőlem, aki neked is megnyilatkozik.

— Mindennél hatalmasabb erő, bármi bajra gyógyír a szeretet. Nem a szavakban pompázó, hanem a tettekben mutatkozó, az önzetlen, a viszonzást nem követelő. Előtte elhományosul az összes talmi érték, a gyorsan veszendő kincs csalóka villódzása. Aki sugározza, annak osztályrésze a legfelsőbb gyönyör, amihez képest botor nyüszítés a kérők megmosolyogtató dorombolása. És hogyha visszarezdül, az már a Mennyek Országa.

— Ne lepődj meg! Maradj mögöttem! Múltamba röpítelek. Ohó! Ott, a Bükk rengetegében vágtázik hona vesztett apám. Milyen vadul üldözik a könyörtelen tatárok. Ha rabul ejtik, akkor ünnepelhetnek igazán. Rémisztő hajsza. Az Adriánál sincs vége. A szigeten fekvő Trau városa megnyitotta kapuit. íme, az eskü.

— Ha lányunk születik, az Úrnak ajánljuk. Engesztelésül magunk és az ország megmeneküléséért.

— Én emlékszem. Ti nem? Először álltátok is szavatokat, s mindössze négyesztendősen lemondtatok rólam, s a veszprémi apácazárdába rendeltetek. A többiek vidáman hancúroztak az otthon melegében, én viszont tőletek távol cseperedtem fel. Amolyan koraérettként. Elzártságom töprengő magányra késztetett. Valahonnan jó megfigyelőkészséget örököltem, s azt a készséget, hogy folyvást a lényeget ragadjam meg. Hagyatékul kaphattam a lelkiismeretességet is. Honnan, kitől, erre én se tudnék válaszolni. így hát, ha valamivel megbíztak, igyekeztem hiánytalanul teljesíteni. Már akkor a számomra is megmagyarázhatatlan kötelességérzet munkált bennem. Sorjáztak a kérdéseim, folyvást a miértekre kutattam a feleletet.

— Belőlem is felfakadt a vidám nevetés. Olyan tisztán, mint a magashegyi patakok csörgedezése. Később azonban rá kellett döbbennem: sehová sem tartozón^ seíhol sem fogadnak be igazán, mert királyi csemete vagyok. A látszólag szívesen látott, de mégis irigyelt. Pedig mennyi játékosság volt bennem is.

21