Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Angyalok között (novella)

A szél megzörgette az ablakot, a vénember a reggeli derengésben látta a ház előtti akácok meztelen gallyait, a méteres hófalat, a gémeskút előtt a fekete varjakat, amint végigülték a vályút.

— Méghogy faképnél hagy! Miért hagyna, amikor mindig urasan megfizetem, és egyetlen lépését sem kívánom ingyen?

Az egerek cincogni kezdtek a lyukban, az ember kapcát csavart a lábára, belelépett a csizmába és hangosan szidni kezdte az egereket.

— Ronda népség! Minél nagyobb a nyomorúság, a baj. ti annál szemtelenebbek vagytok? Felőletek ebben a hóviharban a ház is összedőlhet, a romok alatt veszhetek én is. ti. ha kell. tavaszig is kihúzzátok, mert a testemből bőven akad rágcsálnivaló.

A hirtelen dühe talpra állította és öltözködni kezdett. Az anyaegér kihasználta az időt. és felszaladt az asztalra, amely tele volt kenyérmorzsával, szalonnabőrrel.

— Ebből valamennyien jóllakhatnának!

Barna Márton tanyásgazda összeszedte maradék erejét, és a tűzhelyhez indult, majd fél térdre ereszkedve — mintha imádkozna — begyújtott. A parányi gyufalángtól lobogott a szalma, a tetején pattogott a gyújtás, attól pedig izzadni kezdett a tuskó.

— Éhen veszek, ha nem jön a gyerek!

Rövid idő múlva már érezni lehetett a meleget, később a fagyos ablakon is olvadni kezdtek a jégvirágok, és mintha az óra is bátrabban, erősebben ketyegett volna. A sublóthoz csoszogott, kivette a kendőből a maradék kenyeret, a szalonnát, majd abroszként az asztalra terítette a vászondarabot.

— Meddig bírja az ember az éhséget?

Hosszú életét vette számba, a háborúkat, a kényszerű nélkülözéseket, de az éhségidő méricskélésére még sohasem gondolt.

Leült az asztal mellé, a sarkába tolta a már tegnap kiürült pálinkásüveget, aztán elkezdte beosztani a kenyeret, a szalonnát.

— Ezentúl fordított világ lesz, mert a szalonna kétszer annyi, mint a kenyér — így aztán tenyerével a morzsákat is összegyűjtötte. Lenyelt három „katonát”, a többit az utolsó szemig visszakötötte a terítőbe, csak a vastag szalonnabőrt hagyta az asztalon.

Az ablakrésen befújta a szél a havat, az odagyömöszölt papírok már régen szétáztak, a nyílásokat záró deszkák is kilazultak.

— Fogytán a tüzelőm, eltörnöm az ablakokat.

A szürke, kopott hátú anyaegér kihasználta az alkalmat, újra előbújt a lyukból, és futott a magára hagyott asztal tetejére, a szimatja után. Mohón rágni kezdte a zsíros szalonnabőrt és örömében cincogott a többiekért:

— Gyertek, amíg nem törődik velünk!

Az öreg sokáig matatott az ablakban, de egyszer visszafordult valamiért, és ekkor megpillantotta az asztalon az egereket. Ojra elfogta a keserű indulat, és úgy érezte, hogy a szalonnabőrrel együtt az ő tulajdon testét is rágja a siserehad. Dühében a keze ügyében levő kalapácsot vágta közéjük. Szétfutott az egérnép, de a szürke hátú, kopott anyaegér ottmaradt.

— Dögöljetek meg! — hörgött a vénember és farkánál fogva utálattal a tűzbe hajította az egeret.

Azon az éjszakán ítéletidő volt, a havat hordó szél, mint bebocsátást követelő vándor rázta az ablakot, az ajtót, a padláson recsegtek a szarufák és a korhadt gerendák is kísértetiesen nyikorogtak. Reggelre elfogyott a tüzelő, ezért a vénember darabokra vágta az egyik széket.

— Megfagyni nem akarok!

18