Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Belelendül a színház Egerben
Iliik. Az egriek visszaköszöntek azzal, hogy értik őket. (A Takarítást változatlanul a lila szndbériámak tett engedménynek tartjuk, felejtsük el!) Brandon Thomas darabját, a Charley nénjét szinte az idő kútjáiból szedték elő. De jó szimattal. Hogy egy szerencsés pillanatban Aldobolyi Nagy György zenét írt hozzá, attól „gellert” kapott az amúgy is padlókoptatásig sikeres darab. Itt Egerben is. Kóstoljuk meg, mitől is biztos ennek a darabnak akár az ezredik felújítása is? Attól, hogy bohózat? Attól is, de nem elsősorban azért! Jó a Zenéje? Attól miég megbukhatna, mint ahogyan már nem egy jó zene bukott meg első olvasásban a színpadon! A Charley nénje bohózat ugyan, jó zenével, de minden eleme a hamiskás játékra, a jellemek arcátlan őszinteségére, vagy eltévelyedésére, netán a hazuüozásrá épül. Mindezek a hibák itt erényekké válnak és csak azért, mert belép a csélekmlényi masinériába a minden mentséget teremtő, elfogadható kényszer. Két szerelmes diák, a viktoriánus Angliában találkára várja Kittyt és Anniét. A várt gardedám, a látszat angyala nem érkezik meg. De hát ha nincs itt, a lányok meg itt vannak, akkor teremteni kell egy erkölcsőrző vénséget. Ötlet-ötlet hátán, és a legvadabb a legjobb itt van ez a társuk, ez a lord, ez a Bialbberley. Aki iszik, lopós is, nem is tudják a társai, miért is van a világon, hiszen nem ért a nőkhöz, gazdag is, előkelő is, az élete eleve sikeres, rokonsága révén. Mit is kezdhetnek egy ilyen mindenre alkalmatlan fiúval. Ám az ötlet csodát tesz. És mire Jack és Charley hagyják őt megnyílni, már meséli, hogy ő is volt szerelmes, romantikusalbb, mint a másik kettő együttvéve, és benne mázsaszámra megvan mind az a készség, amiről a társainak halvány fogalmuk sem volt. (Mert a fiatalból mindent ki lehet hozni, csak jó kéz kell a kezeléséhez.) Mire az író csak úgy mellékesen lelkileg levetkőzteti Babber(Ley-t, már magától értetődőnek látszik, hogy óramű pontossággal lépnek a színpadi csinált szerkezetbe, okos játékba a különféle töltelék, akarom mondani, mellékfigurák, hogy magukkal hozzák jól megírt jellemzésüket és azt a remek szemérmetlenséget, amellyel ők elhitetik velünk, mennyire vakók, mennyire nem ismerik a képtelenségeknek azt az árulkodó halmazát, amely itt összezsúfolódik. Mondhatnánk azt is, mindenre van mindenféle magyarázat: Hja, Istenkém, manapság tudjuk csak igazán, mennyire nincs a pénznek szaga és mégis, hogy megőrülnek tőle. Vagy érte! így már egészen lóvá téve Jack és Charley szövegelésétől, átváltozik ez a Babberley, maskarában és lélekben, fontosságban és célzataiban, hogy aztán ennek örüljünk bő két felvonáson át. Ennek az örömnek az atyamestere ezúttal M. Horváth József. Érdekes egyéniség. A Lócsiszárban jogászkodott, a Figaróban szintúgy, láttuk a Harlekinben is „besíteni”. Nem az a színész, akiről rögtön kitetszik, hogy sok regiszteren játszik. Azzal sem mondok sokat, hogy belülről fogja meg a figurát, elhiszi magáról és magának, hogy a játék idején igenis Babberley, lord, és oxfordi diák, s ha társai állandóan szapulják és ugratják, akkor neki csak ebből a reménytelenül vert-helyzetből kell és lehet megdicsőülni. És ő ezt a lendületes „egyekbe-surranást” hitette el velünk. Nem azzal, hogy túladagolta volna a karrikirozandókat: hagyta a ruhát, a sminket játszani és azt a vakságot, ahogyan a többiek — ezért, vagy azért — rájátszottak. Nagy trükk — mondhatja valaki, elfogadni a többiek segítségét és azon lovagolni magasba. De bizony ez alkalommal ez kellett. No meg az is, hogy remekül táncoljon, forogjon, a koreográfiát pontosan úgy alakítsa, ahogyan azt a mozgásmester elképzelte. És hogy ne, vagy ne sokat bakizzon! Mert ennek a késélen járó produkciónak éppen az a lényege, hogy az illúzió alsó és felső határa között lebegve, a színészre helyeslőén rátapadhassunk: ez 77
