Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)

űzetve is hódítottak és leigáztak népeket — a Kárpát-medencét, ezt a mindenfajta értékben és szépségben bővelkedő, változatosságával ás elbűvölő területet. Elődeik úgy vélték, hogy nemcsak vezérek, hanem összekötők a földi, s az azon túli lét között, azaz különleges tulajdonságokkal felruházott személyiségek. Nem furcsa, hogy valamennyi náció irányítói és parancsodói ekként magyarázták sajátos voltukat, kiemelt jelentőségüket. Gondolj csak Bizánc felékszerezett istencsászáraira, vagy az Imperium Romanum cézáraira, akik a főpap, a pontdfex maximus méltóságával is büszkélkedtek. Mennyi egyező vonás még a szájhagyomány révén bokrosodó, duzzadó eredetmondákban is. A nyelvünk nem azonos, szokásaink is eltérőek, de az öröm, a bánat valamennyiünk arcára mosolyt varázsol, s könnyekkel homályozza tekintetünket. Mégis milyen messzire szakadtunk egymástól, holott a közelség sugározza csak a lélektisztító melegséget.

— Nézd csak. Ott Imre herceg, a hamar szentté avatott, István úr legkésőbb elhunyt fiúgyermeke. Trónörökösként nevelték, de ő legszívesebben az imazsámolyra térdelve révedezett. Bölcs apja intelmeket írt hozzá, jogart szánt kezébe, így aztán nem csoda, ha eltűnődött, amikor — végtére ő is kíváncsi természetű volt — megleste.

— Érdekes gyerek. Bárki másnál ügyesebben lovagol, remekül forgatja a kardot, talpraesetten vezérli a seregeket, szenvedélyesen vadászik, de nem hál szemrevadó asszonyával, aki sápadozik mellette. Ezernyi arca közül a templombéli az igazi.

— Adottságai meghökkentették. Egyszer együtt látogattak el Pannonhalmára, s ott a kolostorban társalogtak a szerzetesekkel. Az ifjú üdvözölte őket, az egyiket egy, a másikat három, a harmadikat öt, s egy Mór nevűt hét csókkal köszöntve. Atyja rákérdezett:

— Miért ez a megkülönböztetés?

— A legtöbb annak dukált, aki soha nem vétett az önmegtartóztatás regulája ellen — hangzott a nyílt válasz.

— Az országalapító nem hagyta ennyiben, faggatózott, nyomozott, s rájött, hogy a sejtés, a ráérzés vitathatatlan valóság. Ezután belenyugodott abba, hogy sohasem játszadozhat Emericus apróságaival. Eszébe jutottak Máté evangéliumának sorai: „Van, aki anyja méhéből úgy születik, hogy képtelen házasságra, van, akit az emberék tettek képtelenné rá, de van, aki a meny- nyék országáért önként lemond róla. Aki föl tudja fogni, fogja föl!” Ö biztos megértette, mert azt a férfiút kinevezte pécsi püspökké. Nem volt hiába, mert az a már matuzsálemi korú pap még Vazul fiával, Gézával is találkozott, emlékeztetve arra, akinek emlékét híven ápolta. Hatottak rá a legendává kerekedett elbeszélésfüzérek. Ezért akart békülni a megkoronázott Salamonnal, aki kegyetlensége, csalárdsága miatt méltatlannak bizonyult a trónra. Emiatt nem tétette fejére a diadémot. emiatt mérlegelte cselekedeit, nerpegyszer húzódozva az uralkodás kötelmeinek gyakorlásától, holott alattvalói rajongtak érte.

— Magyarázhatnám másikén t is, mondhatnám azt, hogy annak a szűz fiúnak anyagiasult lelke — az univerzumban minden ilyen eredetű — kopogtatott, s bébocsáttatást nyert tudatának kapuján, rádöbbenve arra, hogy a megbocsátás a megnyugváshoz vezető lépcsőfokok egyike, s. eltörpül ahhoz, amit ő tett, amiről ő mondott Le, hogy testi mivoltától elszakadva, hús-vér börtönéből kiszabadulva olyan mélységekbe lásson, olyan magasságokba repüljön .ahová másképp aligha juthatott volna el.

17