Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Sárhegyi István: Bodrogi színháza
sík húsz napom is idebent telik, azaz nem szabad. Kevesebb tehát a feladat, de jóval nagyobb az elfoglaltság. A megelőző 25—30. év alatt összesen nem ültem annyit irodában, mint most egy hét során. Az igazgatói szobát — ha csak tehettem — messzire elkerültem. Bár ezzel most is így vagyok. S hogy hogyan hatott ez a színészi mesterségre? Az ember — ha akarja, ha nem — egy ideig tanulja a szakmát. Évek múltán — mikor már vannak bizonyos eszközei — a játéka minősége elkezd javulni. Ez mindenkinél így van. Javulás, javulás, utóbb romlás, romlás. Ez egy bizonyos kor után következik be, ami persze, egyénileg változó. De eljön a pillanat, amikor egy színészt vagy egy színésznőt már csak azok élveznek, akik ismerték még fiatal korából, bonvivánként vagy primadonnaként. Mások esetleg azt kérdezik: Hát, ezt az aggastyánt miért kínozzátok? Ezt nem lehet, de nem is kell kivédeni. A „lecsúszást” már csak az a közönség tudja megbocsátani, akivel az illető együtt nőtt fel. — Az egész beszélgetésünk során az volt a benyomásom: egyáltalán nem bánta meg ezt az öt esztendőt... — ötvenkét éves vagyok. Elárulom magának, hogy az egész ötvenkét évet nem bántam meg. Tudom, hogy ez a „siralom völgye”, de mégis így vélekedem. Egyetlen napomra sem gondolok vissza úgy, hogy: na, ezért kár volt... Sárhegyi István 87
