Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Sárhegyi István: Bodrogi színháza
• Színház í Bodrogi színháza Beszélgetés a művészetről és a pénzről Olvasóink bizonyára már megszokták, amikor lapunk ellátogat egy-egy művész otthonába, akkor az illető pályájáról, sorsáról szólunk elsősorban. Ez volt a tervünk nemrégiben is, midőn Bodrogi Gyulát kerestük fel. Ám a beszélgetés mégis más fordulatot vett, hiszen főként nem a színészi hivatásról diskuráltunk vele, hanem magáról a színházról, annak megannyi összetevőjéről. A riport ennek okán talán nem bővelkedik humoros, meglepő fordulatokban, de — úgy vélem — szolgál néhány tanulsággal. Tény az is, hogy nagy teret szenteltünk az anyagi kérdéseknek. Erre azért volt szükség, mert enél- kül aligha világíthattunk volna meg bizonyos fontos momentumokat. Továbbá nem akartunk álszenteknek látszani, hiszen magunk is tisztában voltunk azzal: a művészetnek is megvannak a gazdasági vonatkozásai, sőt mintha napjainkra ezek egyre inkább előtérbe kerültek volna. Bízunk benne, hogy az alábbi gondolatok között jó néhány hasznosítható, ténylegesen kamatoztatható ötlet is akad. — Amikor a színház élére került, az önnel készített interjúk során megfogalmazta, milyen koncepciók alapján lát munkához. Nos, hogyan váltak be az elképzelések? — Tény, hogy egy igazgató működését csak a gyakorlat igazolhatja, pontosabban az, hogy jár-e a közönség színházba vagy sem. Na most, hála istennek, ide jár. Telt házaink vannak, s úgy érzem, szeretik a műsorainkat. Nekünk meg az a dolgunk, hogy egyre érdekesebb előadásokkal lepjük meg az embereket. — Korábban nem volt meg ez a kontaktus a közönség, illetve a színház között? — Volt, amikor igen, volt, amikor nem. Egyes célkitűzések beváltak, mások nem. Igen, az is fontos, hogy nekem megvan magunkról a véleményem, illetve kritikám, azaz, hogy hogyan lehetnénk jobbak. Az sem titok, hogy nekem mi tetszik és mi nem, de mégis az a leglényegesebb, hogy a közönség miként vélekedik. Van persze, saját ízlésem, de ennek közel sincs akkora jelentősége, mint amilyent esetleg jó pár kollégám gondol, tudniillik, hogy ami neki megfelel, az már egyben jó is. — Ha jól értem, akkor az ön darabválasztását már eleve befolyásolja az emberek feltételezett ízlése ... — Igen, amikor műsortervet csinálok, akkor magam is nézővé válók, s azt veszem elő, amit én is szívesen végigülnék, tehát ez a mércém. Ügy vélem, be is vált. — Volt egy olyan terve is, hogy a művész elsősorban az „anyaszínházában” keresse meg azt a pénzt, ami a megélhetéséhez szükséges ... — Valóban, ez a másik cél, de ez országos törekvés is, mármint, hogy a rendes munkaidőben, a rendes munkájával boldogulhasson valaki. A lényege persze, nem az, hogy csak úgy. a „levegőből” tegyen zsebre nagy summát. Igaz, ez nálunk nem is menne. Esetünkben az a fő, hogy a színháznak minél több legyen a bevétele, s ebből minél többet juttathasson azoknak, akik a fel83
