Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 1. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Ruzicska György egri szerepléséről
dolati mag körül. Talán ebben rejlik valóban mozgósító erejük és diadalmas hatásuk. Legszélesebb epikai elbeszélése, csaknem történelmi képregénynek neveznénk, az a sorozata, amely a gyulai vár históriáját, az alföldi nép sorsát beszéli el. A hosszú századok nem engedték nyugodtan élni az alföldi világot sem; a békési, a gyulai, a szarvasi népek hol ide kaptak, hol oda nyúltak, mert vagy az urak marakodtak „ott fenn”, vagy a török jött már valahonnan Belgrád alól. Várat kellett építeni, robotolni kellett, ragaszkodni is kellett a földhöz, amely azért termett, mert a jobbágy, ez a furcsa jogállású szerzet mindig tette a dolgát, kötelességét. A jogról inkább csak a feje fölött írtak a tudósok, ő még élt a lehetőségekkel. Ha nem bírta az egyik helyen, ment odébb, ha meg nem kötötték a lábát. Ehhez a sokszázados állapothoz nyilván történelmi olvasmányai, netán komoly stúdiumai nyomán jutott a művész, aki mint egy gyors kezű riporter, papírra-kartonra jegyezte le az olvasottakat. Megjelentek előtte az egykori emberek, alsóbb és felsőbb rangú valakik, nemesek és nemtelenek — ugyan, tudják-e pontosan mai olvasóink, mi tartalma is volt egykor e két szónak? — az egyik parancsolt, a másik dolgozott. A kettő között ott feszített a katona, ami nem mindig tudta pontosan, kinek is kellene igazán engedelmeskednie. Aki végignézi Ruzicskay lapjait, gazdag eligazítást kap mindabból a látványból, amit ő a századok mélyére képzel. És nehogy csak ábrázolást nyújtson a mai szemlélődőnek, egyes kartonjai alá maga szerkesztette szövegeket illeszt, hogy az értelemre ható mondatok kiegészítsék az érzelmeket. Kettőt kiemelnék. Az egyik: „Az Anjou-korban, a XIV. század elején elrendelik: »Ezért akarjuk, hogy bármilyen szabad állású emberek akarnának is a mondott földre menni, háborítatlan időzzenek ott.« Ez a királyi rendelet az elpusztult vidék benépesítését szándékolta.” (A rajz a szerszámokkal felszerelve, lendülettel vonuló család képét örökíti meg.) És a másik, a másik korból: „Mikor a jelesebb parancsnokok elestek, s a belső várba szorultakat járvány tizedelte, Kerecsényi elhatározta, hogy feladja a várost és a várat. Nyílra kötött levelet lőtt ki a sáncokra, s ebben Pártáitól nyolcnapi fegyverszünetet kért.” A rajzon a levél repül csak, de a néhány vonás, a repülés íve, a szövegből kicsapódó végső szorítás jelzi, hogy a szűkszavú grafika mögött több száz ember drámája robbanás előtti pillanatokat, halál előtti kétségeket tesz elképzelhetővé. Ruzicskay szerint a művész feladata, hogy az életnek nevezett mozgást megörökítse, mindennapi nyüzsgésünk tartalmát felszínre hozza az a mód, az a rend, ahogyan ebben a mozgásban részt veszünk. Ezt a mozgást az adott helyzetben, az adott és olykor kétségbeejtő meglepetéseket is hozó pillanatokban éri tetten a művész. Az egyes szereplők belső igyekezetét, a bennük rejlő célt vagy az éppen belőlük kibúvó erkölcsi okot akarja ábrázolni. Ehhez pedig mindenekelőtt az szükséges, hogy ezeket az embereket, tetteiket, magatartásukat, a kor levegőjét, szellemi és erkölcsi atmoszféráját megismerje. Mert csak az tud hitelesen ábrázolni valamit, aki azt a bizonyos témát a legbensőbb tartalmáig ismeri, sőt azzal azonosulni is tud. Ennek a bölcs munkának éppen az adja meg az alapját, hogy a művész nemcsak festőnek- grafikusnak a legmagasabb szinten felkészült mester, aki minden egyes alakjában, akármilyen vázlatszerűen, de tökéletes harmóniát teremt, belehelyezve abba a környezetbe alakjait, ahol néma jelenlétükkel is vallják a magukét, hanem és inkább: szemlélődő ember, aki a képzőművészeten, a formai dolgokon túl tudja és akarja érteni a körülötte zajló világot. Van lelkiereje visszakalandozni a múltba, megélni azt, amit olvasott, akár Gyula váráról, 81
