Hevesi Szemle 15. (1987)
1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Markó Pál verse
De még fákba, kövekbe, füvekbe, és bútorokba is beléilleszkedem hasonló kérdéssel: „mi lenne, ha...” Nincs író ezen a kerek világon, aki mást tudna megszemélyesíteni, mint saját magát. Most, amíg az Élők és holtak-ai írtam, jól láttam ezt. Közel száz ember életét éltem, — elhanyagolva saját magamét —, és így, ennek következtében úgy éreztem, hogy nyomtalanul suhant el fölöttem az idő. Somlay így mondja ezt: „A színészek azért hosz- szú életűek, mert nem a saját életüket élik hanem mindég a másokét. Az ember pedig sohasem a más, hanem mindég a saját maga életébe pusztul bele ... ” (Folytatjuk) MARKÓ PÁL A faragó pásztor A tfaragó pásztor az )asszonyt szerette, mint a gyenge bárányt, ölébe tfelvette, neki danolászott; aranybaj-sátorban kibontotta (kontyát; fürösztötte (ujját. —, Táncos kedvében most kereng la pázsiton bezörget, \bekopog lámpásos (ablakon. De <a ház ajtaját fával reteszelik. Szegény jjó pásztornak, bizony se (bent, se kint... — Változtasd kővé (a párnás takarómat, reményült reménnyel, csillagtermő szemmel csírázó lélekkel, szépet-csorgó hittel,' szerelmetes pásztor, én tcsak annyit szólok. 35
