Hevesi Szemle 15. (1987)
1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Galambosi László verse - Pécsi István: Az idegen (kisregény)
kerekded történetként hagyományozta a megfigyelt lényekre. Hadd hasítson beléjük a tudat: a Mindenségibe startolhatnának, ha megszabadulnának önként vállalt béklyóiktól. Sajnos elfuserált sztoriként idézgetik a magukhoz idomítot mesét. Már, aki hallott róla, mert zömüknek fogalma sincs az egészről. A számvetésem. Egymás alá parancsolom a sorokat. Dániel tekintete kontrollál, s csak találgathatom: ki kutat azon az olykor kékbe simuló ablakokon: Marcus Aurélius, Fausztina, a szeretője, a haszonleső Győző, a karakán Karesz, az őszbe szomorodó délutánokon Chopinről álmodó Lajos, az azonos hangoltságú, az országhatárokon túlra suhant unokatestvér, bib- liás nagyanyám galambszelíd szemei, anyám vizsgáló pillantásai onnan, Semmi birodalmából, a másik Lajos, a hájpacni, fondorkodó direktor, hígfejű András, szűkelméjű Orsolya, akikkel kuglifejű Lala kötött egyezséget kibek- kelésemre, az úr ellen fenekedő Jób, a vele birkózó Jákob, Wilhelm, a hatökör igazgató, Zsan, aki mindig megragadta a neki dobott kardot, aki talán már más dimenziókban csatázik, az a kis bolhapiszok, megyei tanügyér aki az ifjú tanárt leckéztette volna? Micsoda felvonulás, végeláthatatlanul hömpölygő menet. Huba vezér, a szűz királylány, na és Matild, az írás-, a lélekbúvár. A velem egyek, s a különbözőek, a voltak és a majd indulók. Kerubszárnyak suhognak köröttem. Bosszankodom, háborgók. — Kérem a XX. századi — a helyi időmérésre hivatkozom — kellékeket! Csak semmi elavult színházi formula. A hátborzongató látványos sallangok nélkül is megráz, s katarzisra rendelhet. Ha engem. Szó sincs róla*! Nincs még mérlegelés, végső summázat. Igen, igen, Dini — Dani — Matild — Margit a jóság opálszíne valóban melenget, simogat, s a fények sztrádáján ívelhet hozzátok, fel-fel, a Stellára. De nemcsak Ti vagytok. Figyeljetek, igazítom az évsíkokat. Ennyi készséget azért elloptam tőletek, ha soha sem éltem vissza vele, akkor is. Ahá, ott az a bíbortónusú szeptemberi alkony. Állj! Nézzétek! A korábban forróságtól szikkadó levelek komótosan nyújtózkodnak a köztük suhanó szellőknek dőlve. De szerettem ezt a temetőt. Meghitt, szinte hívogató csendet sugallt. Kiterítették a kápolna előtt. Nem gusztusos látvány egy elhagyott porhüvely. S azok a lárvaarcok, a komorság redői mögött vigyorog a bántósárga káröröm. Pereg a beszéd ... „írásait, darabjait, könyveit áthatotta az elkötelezettség, a küldetéstudat ...” Snitt! Ez így nem megy tovább! Lopódzzunk csak trampli Máriához. Épp agyalágyult Dezsőhöz hajol: — Hát megelőzött! Nem engedhetett előre minket. Két hónap múlva senki sem emlékszik rá. A jegenyék se nőnek az égig, a legjobb esetben is csak megbújnak a domboldalban. Mennyit ugrabugrált, s most örökre néma. Hát megérte? Neki semmiképp! Nekünk annál inkább! Emlékszel hányszor törtünk borsot az orra alá. Neki zúdítottuk behemót Mártont, mi meg bá- jologtunk, s derültünk védekező csapkodásain. Ebből elég! Milyen könnyű salaktalanul lebbenni! Tehénkém, jöjjön rád a hasmenés, méghozzá elementáris, átütő erővel. No, hogy mocorogsz, ugye príma érzés ez a végzetes csikarás. És te pöttömnyi pojáca? Meghúzom a füled, rálépek a lábadra. Előbb az egyikre, utána a másikra. Kapkodnád őket, vakaródznál, mert egy darazsat bújtattam az inged mögé. Hühü! Tülekedő Bernát. De kivirultál! Szabad a terep, loholhatsz előre. Termetes nejednek fuvolázod: — Elég soká húzta __ 2 6
