Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 1. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Pécsi István: Interjú Gazsó Ferenc művelődési miniszterhelyettessel

határozottan állítom, hogy nincs hiány ötletekben, s jó néhány helyütt dicséretes, példamutató törekvések bontakoznak ki. Ezzel összefüggésben elég csak arra utalni, hogy a pedagógiai programot a speciális sajátosságokhoz igazítják, azaz helyi nevelési rendszert hoznak létre. Hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy ez korántsem könnyű, hiszen aktív szellemi reakciókészséget, kezdeményezőkedvet feltételez. Ezért örülünk a hozzánk befutó kéréseknek, kérelmeknek, javaslatoknak. A pápai közgazdasági szakközépiskolában tevékenykedő kollégák például olyan tervezetet postáztak nekünk, amely hatékonyan „reformálná” az itteni elképzelést. Nos, semmi akadálya annak, hogy „haditervüket” valóra váltsák. Szívesen vennénk azt is, ha máshonnan is kopogtatnának ilyen és hasonló tippekkel a minisztériumban.

— Heves megyéből érkezett-e effajta elképzelés?

— Eddig még nem. Jelenleg a csongrádiak, a veszprémiek, a békésiek, a szolnokiak viszik el a pálmát, de bízom abban, hogy mögéjük állnak majd a többiek is. Az igazság az, hogy napjainkban a rendelkezések szellemének megértése, feldolgozása köti le az energiák zömét. Nincs ebben semmi különös, hiszen ezekkel meg kell barátkozni, s ez bizony az eddigiektől eltérő alapállást, a berögzött szokásokkal való szakítást követel. Őszig ki kell dolgozni mindenütt a működési szabályzatokat. Ügy tűnik, erőpróba lesz ez a javából, mert ezt csak úgy lehet maradéktalanul végrehajtani, ha előbb tető alá hozzák az előbb már jelzett, speciális nevelési programot. Csak ekként születhet értelmes dokumentum. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy régebben mindent központilag szabtunk meg, s kevés esélye volt annak, hogy zöld jelzést kapjon a tehetséges tanítók, tanárok, igazgatók, az ambiciózus szakmai munkaközösségek teremtő lendülete. Ezentúl nem lesznek sorompók. Tudom, hogy ez köztetszést váltott ki, mégis hatnak a rossz beidegződések, működik a kényelmi reflex. Még sokan igénylik azt, hogy fentről szabják meg teendőiket, mert — érvelésük szerint — ebből nem lehet semmi baj. Ezért dívik még a bizonytalankodás. Vonatkozik ez az iskolatanácsok értelmezésére, a diákönkormányzat megítélésére is. Kár lenne arról is hallgatni, hogy az előbbrelépés olykor érthetetlen akadályokba ütközik. A munkaközösségek vezetőit titkos szavazással kell választani. Ez ma már közismert, s mégis előfordul az, hogy a merev felfogású szakfelügyelők nevezik ki őket, mit sem törődve azzal, hogy ma már más idők járnak, mint valaha. Eleget hangoztattuk, hogy a szakfelügyelet szaktanácsadássá minősítése nemcsak névváltozás, hanem azt kívánja, hogy az ellenőrzés, a számonkérés helyébe az ötletgazdag segítőkészség lépjen. Ezzel mindenki tisztában van, mégis az érintetitek egy része napjainkban is azt teszi, mint egy-két évvel ezelőtt. Ebből következik, hogy szorgalmaznunk kell a tisztán látást, az információk mind maradéktalanabb továbbítását. A cél érdekében igen sokat tehetnek az Országos Pedagógiai Intézet munkatársai.

— A mostani főiskolásokat már ebben a szellemben készítik fel az egyes felsőoktatási intézményekben?

— Az akció szerves része a tanárképzés reformja. Erre folyamatosan kerül sor. Másképpen fogalmazva, előreláthatólag a kilencvenes évek elején jön létre az a szinkron, amely elengedhetetlenül szükséges a későbbi sikerekhez.

— Kár lenne tagadni azt, hogy a megyei pedagógiai intézetek egy része még nem váltja valóra a hozzájuk fűzött reményeket. Némelyek úgy vélik, hogy csupán összevonás történt, azaz házasságot kötöttek a nevelési, a pálya- választási tanácsadók és a továbbképzési kabinetek, azaz valmiféle mennyiségi növekedést, s nem minőségi ugrást hirdetnek.

46