Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Balogh Tibor: Milyen színháza lehet Egernek?
panaszkodunk: kevés az igazán tehetséges, huszonöt év körüli életkorú színész, egyben airra is figyelmeztetünk; negyedszázad múltán még kevesebb ilesz a jó ötvenes, ha most alig találunk a pályán negyvenöt-ötvenéves férfiszínészt, tíz esztendő múlva esetleg nem lesz ötvenöt-hatvanas korosztály stb. A társulatok színészgondjainak általános megoldása csak egy hosszadalmas beiskolázási-képzési- nevelési folyamat eredményeként képzelhető el. Pillanatnyilag csupán arra van lehetőség, hogy egy-egy színház hosszabb-rövidebb időre koncentrálni tudja az országban fellelhető tehetségek egy részét, mások rovására erősítve önmagát. Ilyen jellegű társulatfejlesztésre azonban csak az a színház vállalkozhat, amelyik versenyképes tud lenni a munkaerőpiacon. A versenyképességnek négy alapfeltétele van: — átlag fölötti béralap, — vonzó szociális környezet (az igényeknek megfelelő színészlakások, utazási kedvezmények, olcsó közétkeztetés, a szabadidő kulturált eltöltésére alkalmas színészklub, ingyenes sportolási lehetőség stb.), — korszerű művészetpolitikai szemléletű mecenatúra, — perspektívát ígérő szakmai referenciákkal rendelkező direkció. Ha e feltételek bármelyike tartósan hiányzik, a megrendelőnek be kell látnia, nem fogalmazhat meg magas szintű elvárásokat, sőt a jelenleg átlagosnak tekinthető teljesítmény tartását sem remélheti. E körülményekkel kell számolnia annak, aki ma, Magyarországon színházalapításra vállalkozik. Az egri modell Ügy tetszik, Egerben a színházteremtés esélyei kedvezőek. Az értő politikai támogatás, az irányítás alkalmazkodóképessége, az objektív feltételek előteremtésének ígérete, a város vonzása reménykeltő. Az előtársulat szervezése során bebizonyosodott: van reményünk arra, hogy — részben legalább — felül tudjunk emelkedni a szakma országos gondjain, s megvalósítsuk színházi eszményünket. Korszerű, realista népszínház — gyakran használt, sokféle tartalommal telített fogalmak, tág értelmezési tartomány, ingoványos vitaterület. Ezért szükséges, hogy mindenkor rögzítsük, mi, mit jelent számunkra a napi munka gyakorlatában. a) A korszerűség — En úgy gondolom, aki népszínházát mond, az a korszerűség fogalmán nem avantgárd színházat ért. A népszínházban korszerű mindaz, ami a jelenkor nézője számára érdekkel bírhat; ami értelmi, érzelmi és érzéki befogadásra alkalmas és érdemes. Befogadásra akkor alkalmas a mű, ha formanyelve a megszólaltatáshoz megfejthető jelrendszerre épül. Befogadásra érdemes, ha gyarapítani képes a néző tudását az ember természetéről. A mondottakból következően, korszerűtlen az, ami témájában időszerűtlen, formanyelvében elavult, megjelenítésében unalmas vagy absztraktságában követhetetlen. b) A realizmus — A korszerűség — ebben az artikulációban — a realizmussal rokon fogalom. A népszínházi realizmus nem a történeti stíluskategória iránti elkötelezettséget jelent. Realista az a műalkotás, amely létező vagy lehetséges gondolatot, érzelmet, pszichikai jelenséget közvetít, a tartalommal adekvát formanyelven. A realizmus alapkritériuma tehát, nem a mindenáron való közérthetőség jegyében választott, naturális megjelenítés, hanem az érvényesség — függetlenül attól, hogy az irodalmi anyag Móricztól vagy Kafkától, Tolsztojtól vagy Dosztojevszkijtől származik-e. c) A népszínház — totális közönségbázis. Korunk valamennyi vidéki társulata arra kapja megbízatását, hogy minden elképzelhető közönségrétegnek játsszék, s minden rétegnek olyan műsort szolgáltasson, amilyenre szükség van, és amilyenre igénye lehet. így hát, profilja szerint, a megyeszékhelyi színházak mindegyike népszínház, működésük jellege azonban nem teszi lehetővé népszínházi műsorpolitika kialakítását. Az igazi, népszínházi műsorpolitika egyrészt műfaji sokféleséget és — műfajon belül — gazdag darabválasztékot kínáló repertoárt feltételez, másrészt valamennyi műfajban, autentikus megszólaltatást követel. Jelenleg sem a megyék anyagi ereje, sem az országos szakember-ellátottság nem teszi lehetővé univerzális (magas színvonalon mindenjátszó) együttesek fenntartását, a törekvés mégis mindenütt az, hogy a jelentkező közönségigényt teljes egészében a saját, önálló társulatok tevékenysége révén elégítsék ki. Ez a helyzet kényszerpályát jelöl ki a színházak számára. Azokban a városokban, ahol a megrendelő ragaszkodik a teljes spektrumú népszínházi profil fenntartásához; a műsorterv egy hús-vér testet sohasem öltő, feltételezett ízlésű átlagközönség számára készül, vagyis: pszeu- do-népszínház működik. Az egy tagozatú színházzal rendelkező kisvárosok polgárai könnyebben veszik tudomásul, hogy együttesük nem mindentudó. Nagyvárosi 55
