Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Balogh Tibor: Milyen színháza lehet Egernek?
van, amely csak közönségvonzó darabokat játszik, s amelyben estéről estére neves színészeket láthat. A társadalmi megrendelés hivatalos képviselője — a közönség kívánságainak kielégítésén túl — politikai célok vallóra váltását, művelődéspolitikai feladatok megoldását írja elő. A Művelődési Minisztérium szakosztálya új működési modell kipróbálására ösztönöz. Most, amikor túl vagyunk a pezsgőbontás percein, fontosnak érezzük, hogy számba vegyük a megfogalmazott elvárásokat és szembesítsük azokat a lehetőségeinkkel, tehetségünkkel. Milyen színháza lehet Egernek? Milyen llesz az egri modell? Néhány gondolat az elvárásokról A színházak életterének napjainkban a népgazdaság helyzetének romlása, a művelődéspolitikai közállapot, a művészet presztízsének csökkenése és a szakma specifikus problémáinak sokasodása von határokat. A gazdasági helyzet romlása a színházaikat három területen érinti. Egyfelől, a tanácsi költségvetések nem tudják megőrizni az állami dotáció reálértékét. Így — a folyamatosan növekvő fenntartási kiadások, az emelkedő anyagárak következtében — szegényesebb kiállítású produkciók jönnek létre, s ez rontja a színház versenyképességét a néző csökkenő szabadidejének kisajátításáért folyó vetélkedésben. Másfelől — az előbbiekkel részbeni összefüggésben — csökken a színház iránti fizetőképes kereslet. Az utóbbi évek fogyasztói árváltozásai eredményeként, egy „komplett színházi este” kiadásai (jegy. utazás, büfé, vendéglői vacsora, öltözködés) ma sok családban nélkülözendő luxusnak számítanak. A színház egyre kisebb konkurenciát jelent az olcsóbb vagy divatosabb vagy attraktívabb szabadidő- programoknak. Harmadfelől, nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a köz- gazdasági környezet hatásai a színiházi dolgozók egzisztenciáját is érintik, s a munkaerő-áramlást, annak irányát meghatározóan befolyásolják. Ismert tény: a színész színházi fizetése nem elegendő szükségleteinek, Illetve a társadalmi kívánalmaknak megfelelő életvitel folytatására. Egy jó színész a fő munkahelyén a lehetséges jövedelmének csak mintegy ötödét szerezheti meg, természetes tehát a törekvése, hogy munkaidőn túli elfoglaltságot keressen. A mellékes jövedelmi források (filmszerepek, televíziózás, szinkronizálás, rádió) azonban — a haknik kivételével — kizárólag Budapesten találhatók meg. Az utazás, a különélés, a kimozdulás magas költségeit; a Budapest, az állandó lakhely és a fővárostól távoli munkahely háromszögében való ingázást; mind kevesebb színész hajlandó, mind kevesebb színész -képes vállalni. A Budapest—vidék távolság egyre áthidalhatat- lanabbá válik. Ma már azok a színészek sem szerződnek feltétlenül vidékre, akik Budapesten nem kapnak színházi állást. Jelenleg a fővárostól száz kilométeren belül eső helységekben csekélyek, a kétszáz kilométeren kívül eső városokban pedig minimálisak a dinamikus társulatfejlesztés esélyei. Az elvárások tisztázásakor a gazdaság és a színház összefüggéseit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Komoly anyagi áldozatokat kell hozni a fellendülés elősegítése érdekében. A színházműködtetés másik meghatározó faktora az aktuális művelődéspolitikai közállapot. A közművelődés helyzetéről mind több realista elemzés lát napvilágot mostanában. A realizmusra a népművelők gyakorlati tapasztalatai intenek. Ügy tetszik, a lakosság életkörülményeinek kismértékű súlyosbodása is elegendő bizonyítékkal szolgál ahhoz, hogy belássuk: az elmúlt négy évtized során a művészet nem vált a tömegek alapvető szükségletévé. A csökkenő kereslet a színházakat kínálatit pozícióba hozza, s ez a helyzet rontja a 'művészi termék, az előadás ázsióját. Kézenfekvő megoldás lenne, hogy a teátrumok „termelésük” volumenét a „piac” igényeihez igazítsák, erre azonban a jelenleg kötelező művészeti tervgazdálkodás szabályozói nem adnak lehetőséget, annak ellenére sem, hogy a színházaknak előírt tervmutatók nem gazdaságossági számításokat alapul véve készülnek, azokat — lényegében pénzügyi áldozatok nélkül — közelíteni lehetne a tényleges szükséglethez. Üjra fel kell mérni a műsorválaszték iránti keresletet is, elfeledve azt a mű- velődéstudományi prognózist, miszerint az egyes társadalmi rétegek között létező műveltségi szintkülönbségek fokozatosan ki fognak egyenlítődni. A jelen periódusban inkább az ellenkező tendencia érvényesül: a kereslet differenciálódásának, sőt polarizálódásának vagyunk tanúi: növekszik a direkt pihentetŐ-szórakoztató műfajok iránti megrendelés, és jogos a magasan kvalifikált értelmiség igénye is arra, hogy a színházi előadás exkluzív szellemi élményt nyújtson számára. A mostani műsorszerkezetet és játszási rendet az elvárások statisztikai szemlélete, a társadalmi megrendelés globális megfogalmazása, a népszínházi eszmény téves 52
