Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Markó Pál költeménye - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)
a csend körülötttem. Az író lételeme nem utolsósorban a publicitás. Írók részére is meg kellene adni ugyanazokat a sanszokat, miket elér egy tehetséges színiakiadémiai növendék, különben hol kísérletezzék, hol írjon és hol nemesedjék, tökéletesedjék? És mindezt természetesen nem politikai érdemek fejében, de a képesség és a tehetség fejében, annak az érdekében. Talán egy más korban — talán. Alig hihető, hogy a világ mai alvilági, csecsemő-éretlen, szánalomra méltó állapotában. Nem kétséges, hogy mindég magas erkölcsi alapon állottam. A humanizmus erkölcsi dogmáit tartottam szem előtt és meg is valósítottam azokat. Bátor voltam és engedékeny, hívő és egyben belátó, kitartó, konok és egyben megértő, megbocsátó. Azon az úton vágyok — és azt hiszem, ez a legjobb út, talán az egyetlen út —, hogy keresztény is legyék. Egyelőre még csak az elején vagyok ennek az útnak — a humanizmus és a szocializmus útján járok —, de hová vezethet ez az út, ha nem a hívő és tételes kereszténység felé. Napokban olvastam egy, D. Rooseveltről írt cikkben, hogy egy kérdésre válaszolva R. azt mondotta, ahogy elgondolkodott: „— Keresztény vagyok és demokrata!” — Vagy másfél évvel ezelőtt — gondolkodva a kereszténység és a szooializmus kapcsolatán, és egyáltalán saját magam kapcsolatán úgy a kereszténységhez, mint a szocializmushoz — így fogalmaztam meg válaszomat annak idején: „— Keresztény vagyok, tehát szocialista!” — Így teljesedik ki az emberben a világ, az egész világ. Az anyagi és szellemi — az alázat és a béketűrés útján, mily nehéz úton, istenem! Nehéz lenne ezt elmondani. Most ez az út valóban megpróbáltatások között, az írás szavaival szólva valóban tövisek között vezet. De azt hiszem, hogy a boldogság felé. ★ Múlt hetekben találkoztam egy régi ismerősömmel — évekkel ezelőtt maga volt az élet. Újságíró, lapszerkesztő, városi politikus, szervező — ma egy saját magában összeomlott roncs. Igaz, megjárta mint munkaszolgá'latos a keleti kálváriát — alig, hogy életben maradt. Lelke is széthasadt, mint mondja, nem látja értelmét semminek. Míg távol volt, felesége megcsalta, ma is együtt él vele. Tudja az egész históriát. Tedd-ide, tedd-oda emberré vált, teng-leng a viharban, mint egy árva fűszál. Kivándorlásról beszél, de kevés meggyőződéssel, mint aki ákár itt is maradhat. Tekintete álmodozó, bizonytalan, révedező. Előtte pohárban kevés bor, ha nem is iszik. A cigány cincogását nem hallja a korcsmában. Mintha megvakult volna, mintha meg- siketült volna ebben a rémes világban. Ügy látom, ennél még én is jobban bírom! * Nemrég még dicsértem volna a bort, hisz van benne valami a régi iszákos fajtából, de ma már szinte teljesen absztinens lettem. Mint ahogy mondják, természetem „nem ért egyet” az alkohollal. Volt idő, különösen ifjú koromban, amikor mértéktelenül vedeltem az italt — az volt a féktelen ifjúság kora. Bor, kártya, nő — ez volt abban a távoli időben soron, mint ez olvasható is a Sarjadó fű című kötetem széffoszlott lapjain. Később mértékletes ivóvá váltam — lenn, Dél-Amerikában alig ittam valamit —, és csak a tiszta évék végén Parisból való visszatérésem után fanyalodtam rá megint falusi kevertségemben, Dormándon. Utána keveset és mértékletesen ittalm. Az ostrom viszont visszaadta szomjúságomat — pálinkát ittam literszámra, naponta félelmemben és kilátástalanságomban. Nem bírtam egyszerűen alkohol és mámor nélkül elviselni az életet. Ostrom után nehezen jutottam egy-egy pohárhoz, úgy Vágytam utána, alkár a szomjas ember a víz után a sivatagban. 31
