Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Lehoczky Károly verse - Pécsi István: Az idegen (kisregény)
ugyanazt propagálva, mint az a szerencsétlen ifjú leány a valamikori Nyu- lak^szigetén. Mennyiszer tekintettél játéknak, kedves és okos díszletnek, hogy aztán bűntudattal mentegetődzzél. A lemondás felemel oda, ahonnan erre a bolygóra suhantál. Emlékezz csak purgatóriumi sétáidra. Szembesült veled otthonod összes élő és semmibe tűnt karaktere. Milyen pontosan rajzolódott ki a jó és a rossz fogalma. A tisztítótűz leégette ítéleteidről a szubjektív korróziót, az egyéni érdekek, szenvedélyek marta rozsdát. Kardcsörtetés helyett közelítettél. Először, másodszor, harmadszor, s utoljára ráadásként is. Nem képzelhető el más alternatíva. Nem is sejted, hányszor kerestelek. Több néven lettem Pilátusod, Júdásod, Pétered, amíg csak kivívtam az elnézést, amíg elértem, hogy csak a tőrt ragadtad ki támadóid kezéből, de nem ejtettél sebet rajtuk. Nem babonáznak meg hívságok, elvagyok éjjeli kandúrbatrango- lások, szexuális csaták, frissítő kóborlások nélkül, pedig ez az óhaj ugyanúgy jelenlegi testem génjeibe ivódott, mint néked. Talán méginkább! Mégsem háborgók, zsörtölődök, nyűgösködöm, tiltakozom, átkozódom, nem rendezek látványos keresztmutogatást. Belém költözött, s folytatta egyre idegsimogatóbban ... — Még a belső hallásod se fejlődött ki, csak olykor figyelsz rám, ha nem szállók le hullámhosszadról. Máskor csupán aranyos négylábú vagyok neked is, akivel sikk dicsekedni. A fura kapcsolatot azonban gondosan titkolod, s még arról sem igyekszel meggyőzni a vaskalapos zoológusökat, hogy nem ti vagytok a legfejlettebb gerincesek, holott tapasztalataid regimentjét állíthatnád hadrendbe. Mi más ez, ha nem a csordaregula? Addig sem jutottál el, hogy átértékeld ismereteid, s ezt az újfajta ars poeticát közzétedd. Hol ilyen, hol olyan módon, hiszen urává váltál a szavak keveseknek engedelmeskedő tízezreinek. Az se mellékes, hogy mindenféle megalkuvást elutasító, mardosó önkontroll révén. Az iskolapénzt másért is meg kell fizetni. Ráadásul nyersz, akárcsak jómagam. A hozzádtartozás kárpótol a számot tevő hiánylistáért. Szeretnél, de még nem így vélekedsz. Felcsattanok. — Nálád is sorjázik az egyes szálm első személy, mint a távoli és a közeli Margitnál. Akkor miért én legyek a még hibátlanabb. Igen, igen, töprengek a regényeimen. Elátkozottak, öntömjénezők, Koronás kegyetlenek, Misszió a kolostorban, A trónus ralbságában. Afféle történelmi krimi tanulságokkal, esetleg sci-fi ízekkel. Úristen, hány parlagi, tehetségtelen tudor rőkönyödik majd meg, mivel megtépázom — legalábbis szerintük — a közhiedelem által adományozott babérokat. Nem vitatom, finomodom, csiszolódom, s az általam megvergődött katarzis másokat is nemesíthet. Azok a zöldes szemek sejtelmes kékre váltottak ... XXIV. Aranyszőlke délután, s itt vannak ők. Az enyémek. Hát ez már elviselhetetlen. Szótlan értekezlet. Honommá lett glóbuszom lakói értenek ehhez. Órákon, fél, sőt egész napokon át. Hát ebből nem lesz semmi! Csapjunk inkább össze! Vannak aduim. Ki is játszom őket. 'Mi ez? Számonkérőszék. Hohó uraim! Nincs jogotok hozzá! Szálldostok, szinte anyagtalanul, én meg vergődöm hús-vér sorsom börtönében, amibe becsempésztétek a Mindenséghez rendeltség érzetét. Katonátok lettem, majd- hogy fegyvertelenül. Sejlik a Stella, de homályba borították az oda ívelő szálakat. Titeket kizárólag az értelem irányít, a hűvös intellektus, s uraljátok 24
