Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - Thália Egerben
Thália Egerben A színházkedvelők régi óhaja teljesült azzal, hogy az új évaidtól önálló társulat kezdte meg munkáját Egerben. A lokálpatrióták, a magvas irodalom lelkes hívei méltán örvendeztek, hiszen a három esztendővel ezelőtt önállósult művészeti intézmény krónikájának újabb szakasza rajtolt, méghozzá ígéretes periódusa, ugyanis a felkészült, a vérbeli szakemberekből verbuválódott vezetők személye is garancia arra, hogy a dédelgetett elképzelések — legalábbis hosszabb távon — valóra váljanak. Kellett persze ehhez a megye, a barokk város sokrétű támogatása, félreérthetetlen mecénási alapállása is. Folyóiratunk e száma nem véletlenül választotta központi gondolatául ezt a közérdeklődésre számot tartó témakört. A munkatársak, a szerzők tisztában voltak azzal, hogy majdan emlékezetes művelődéstörténeti mozzanatot örökítenek, világítának meg. Utalnak a távoli, de nem lényegtelen előzményekre. Ezért időznek az 1919- es, mindmáig haladónak minősíthető próbálkozásoknál, jelezve, hogy olyan örökséget elevenítenek fel, amelyre érdemes felfigyelni, amelyet tanulságos a jövőre hagyományozni. Az új gárda már vizsgázott, méghozzá jelesre az Agria ’87 vitathatatlanul színvonalas programsorozatával. Így aztán természetes, hogy ennek értékelése sem maradhatott el. Most bemutatkozik Gáli László igazgató és Balogh Tibor dramaturg. Mindketten — megnyerő nyíltsággal — arról vallanak, hogy miként jutottak el hivatásukig, mi az ars poeticájuk, miért munkálkodnak lankadatlan buzgalommal. Szimpatikus ez a közvetlenség, s egyértelműen megnyerő terveik listája is. Nem járnak jellegekben, nem szakadtak el az élettől. Épp ezért ajánlatuk minden rétegnek szól. Szórakoztatva óhajtanak nevelni. Az általuk választott darabok olyan katarzist, afféle tisztító tüzet ígérnek, amelynek révén észrevétlenül is igazabbá, megértőbbé, humánusabbá hangolódunk-. S az sem mellékes, hogy közben kikapcsolódunk, elszakadunk hétköznapi gondjainktól, bajainktól, bosszúságainktól. Elébünk lépnek Thália fiatal, ifjú papjai is. Megismerkedhetünk pálya- választásuk titkaival, szerepvágyaikkal, javunkat szolgáló ötleteikkel, azt remélve, — kimondatlanul is ez a szándék vezérli őket —, hogy közelebb kerüljenek hozzánk, hogy befogadjuk őket, hogy rangos értékek avatott tolmácsaiéivá nőjenek. Bepillanthatunk a minden kezdéssel járó nehézségekbe is, érzékelhetjük azt, hogy a honosulni kívánó úttörők nem lesznek egyedül, hiszen patrónu- sokra lelnek. Olyanokra, akik nemcsak helytállásukra, tehetségük kibontakozására számítanak, hanem honorálják is azt a pluszt, amit nap mint nap nyújtanak majd ha felgördül a függöny, s kezdődik a lélekemelő játék... 3
