Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 4. szám - TUDOMÁNY - G. Komoróczy Emőke: Kassák Lajos emlékezete

"Lám, milyen megenyhült és bizakodó az ember szíve ha állandó gond ja, baja közben csak órákra is saját törvényei szerint él és nem törődik vele hogy gúnnyal és rágalmakkal illetik azért mert szereti a tisztaságot és különbül dolgozik

mint a többiek . .

(Bizalom a szabadságban; 1954.)

Erőt merít a mindig felragyogó napsugárból, az erdők hűs gyantaillatából, s reménykedik abban, hogy nem kell elhullania az árokban, "hol annyi kihunyt remény, széthullt akarat, sárga csontváz hever mélyen a parlag kopár szintje alatt" (uo.). Mint korábban soha, most a bujdosó dalokra emlékeztető népdal-strófákban panaszolja magányát, tehetetlenségét (Ha én rigó madár lennék . . .). Nem is annyira személyes sorsa, hanem az ország, a szocializmus jövője miatt gyötrődik:

"Ó az a feneketlen verem, amibe

végül is, mint az elefántok belezuhantunk.

Kezdenénk mindent újból

de nem találjuk a menekülés lehetőségét.

Ki tapasztotta be előttünk a fény forrását, ki törte össze a hangszert, ami az igazságot

zengte?"

(Kalózok)

Az 1956-os súlyos történelmi szituációban Kassák minden erejét, tekintélyét latba veti, hogy a "kizökkent idő" ismét helyretolódjék, és a dolgok értelmes rendje kialakulhasson. S hogy végre elindulhassunk eszméink, eszményeink megvalósítása útján.

"Béke, mondjuk, s a hófehér szó keményebb az acélnál, hirdet, követel s az élet ízével táplál egyszerre tanít ja a bátrak szerétét s a behúzott nyakú gyávák megvetését.

Béke, mond juk, s igaz értelme, hogy élni akarunk".

(Szóljunk a békéről; 1958.)

A konszolidáció éveiben Kassák (több más mellőzött nagy írótársához hasonlóan) fokozatosan visszatér a szellemi életbe. Felveszi újra régi kapcsolatait az európai művészettel. Hazai és külföldi tárlatokon szerepelnek képarchitektúrái; többször jár Párizsban is (az 1962-ben induló Magyar Műhely őt tekinti egyik "Mester"-ének, s 1965 decemberi számát teljesen neki szenteli); s az itthoni "kísérletező" fiatalok ismét az ő védőszárnyai alá húzódnak. Utolsó éveinek lírája az érett, súlyos őszi gyümölcsök zamatával telítődik; annyi bántás, megalázás ellenére is megőrzi tiszta derűjét, meleg emberi sugárzását (Költemények, rajzok, 1958; Szerelem, szerelem 1962, Vagyonom és fegyvertársam 1953, A tölgyfa levelei 1964.).

1965-ben megkapja a legfőbb állami elismerést: a Kossuth-díjat. 1967. március 21-én, 80. születésnapján ismét az egész ország ünnepli.

81