Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán verse - Körmendi Judit: Madárlátta évek
A parkban turistacsoport, fotómasinákkal. Ahol Imre is lefényképezte őt, a barátja, Laci kislányával; s amikor ELŐSZÖR jutott eszébe olyasmi, amibe bele is pirult azonnal, igen, hogy ő is inkább Lacitól szeretne gyereket. Jolán elfordította a fejét, felnézett a hatalmas templomra, amely már majdnem akkora volt, mint Csiksomlyón az a csodálatos templom, ahol fel lehetett menni Szűz Máriához, és beszélgetni lehetett vele . . . Jolán leült egy árnyas padra. Micsoda laspadt, nyavalygós értelmiségi lettem, gondolta keserűen, ha valaki lát, azt hiszi, no, ennek sincs semmi dolga, csak saját magával van elfoglalva, hát elfoglaltság ez? — kérdezné és Jolán döbbenten kérdezné vissza magától, igaz ez? no lám ... A széles lépcsősoron az almaarcú, komolyszemű fiatal templomszolga jött lefelé és harsányan tréfás csókolomot köszönt Jolánnak, aki boldogan fogadta. Mindig az jutott róla eszébe, hogy hittanóra után milyen naiv áhítattal tudott imádkozni, illedelmesen szólítva és köszöntve az Urat, tudott vele beszélgetni is; igen, Jolán elhitte neki, hogy hitet csak hivő tud adni és erősíteni, eleven kérdőjelként és felkiáltójelként élni a terepszínű emberek között. Jolán hazagondolt, a villamosok sivítására, a felpattanó sziklákra, a szinház titokzatos éjjeli csendjére, ami mindig templomra emlékeztette őt, igen, mondta is valaki, hogy a színház templom, Tháliának és Melpomenének áldoznak benne évezredek óta, s neoavantgarde csirkeaprólékkal játszani itt bűn. A bútor- és függönyszagú próbák után hatalmas fehér lepedőkkel terítették le a széksorokat, amelyek alól csak átsejlettek a támlák és a karfák megszokott alakjai. Amikor Imre felkászálódott a súgószékről és susogva becsukta a szakadozott, tele- irkált példányt, kézen fogták egymást, még egyszer végignéztek a színház végleges, szomorú, Henry Moore szobraira emlékeztető belsején, aztán Imre hazakísérte őt és csókkal búcsúzott. Azon az utolsó estén sokáig sétáltak a folyóparti sétányon, Jolán csak annyit mondott: már nem szeretlek, Imre. Már nem szeretlek, Imre, mondta akkor, hidd el, csak ámítjuk egymást már fél éve, már nem szeretlek és egyedül akarok maradni, pedig három évig hittem azt, hogy ÉLEK és igy jó is lesz egy életen át. A nőnapra gyönyörű könyvjelzőt kaptam tőled, amin az egész világ rajta volt, és egy idézet a Bibliából, már nem tudom azt, csak a tartalmát, hogy kőszálam és erősségem vagy te . . . hát nem úgy nézett ki, mintha én ilyen támaszod lehettem volna; azt mondtad, a huszonnegyedik órában jöttem én neked, de mégsem becsülted meg kellőképpen a szeretetet, nem voltál sose alázatos, az ágyban sem . . . na, most jól beolvasok neked, azt hiszed . . . bocsáss meg. Jolán a mennyasszonysága ellenére szűz maradt, mert Imre nem akart erélyes lenni, ő pedig félt is — de az, hogy nem szereti eléggé Imrét, erősebb volt a félelemnél is. Idegen maradt neki a férfi, pedig majdnem együtt kezdtek el otthont építeni. Imre azt akarta, hogy Jolán alkalmazkodjon hozzá, mert ő még fiatal és nevelhető; s Jolán erős jellem, a hétköznapok során ő bizonyult nem-megalkuvónak, amit 31
