Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)
— Protekcióm is van. A többi már nem érdekel. A D-ből kirobogó vonatra szállt. Számomra de fájdalmasan sivított fel az a távolba futó mozdony. Én kaptam belépőt, neki nemet postáztak. Kezemben a levél. A gratuláció szavai közé préselte az újabb számító közeledés kifejezéseit. Az elégtétel szívdobbanásait normál ritmusra rendelte a megértés tengerszemű kapitánya. XII. A fehérre meszelt falú, tizennégy vasággyal ékesített, cellaízeket keltő kollégiumi szobába tizennégyünket szorított be a szükség. Maflaként kicsinyedtem az egyik sarokban, csak később egyenesedtem ki, amikor önbizalommal töltöttek tanáraim — az irodalom, a história és a latin nyelv — az utóbbi a bolygó egyik ősi népének hagyatéka volt — országos hírű szakemberei — elismerései. Társaim lekezelő ridegségéért busásan fizettem. Mintha olyan darabban játszanék főszerpet, amelyben sürgető feladatom az igazságosztás. Csapdostam a revansbankókat. — Tamás, a te olyan nagyra tartott verseid gátlásszülte, harmatgyenge utánérzések. — Erzsi, úgy ügyködsz mindnyájunk érdekében, mintha szíved tartományait osztanád örökbérletbe, pedig csak karriered lépcsőfokait kövezed. A „poétát” oldalba vágtam egy slusszpoénnal. — A Semmi akarja meghódítani a Mindent. Sziszifuszi dilemma, felső fokon. Professzoraim dicséretei vakítottak. — Hiánytalan ritmus, ígéretes szerkesztőkészség, találó jelzők. Folytasd, sokká nőhetsz! — Nem érdekelnek az órák. Sebaj. Adok egy témát, bíbelődj azzal, aztán majd erről diskurálunk, vitatkozunk. Az örökmozgó „közéletis” kolleginát így ostorozta a neves historikus. — Hagyja abba, minek a falszöveg. Magolásból jeles, értelemből közepes. Hallgassa csak évfolyamtársát. Na, látja, ez a szellemi diskurzus, erre a szintre maga soha nem jut fel, hiába izeg-mozog a politikai berkekben. Itt másfajta érdemekre van szükség, olyanokra, amelyeket nem osztogatnak kikönyökölt medáliákként. Na, mehet, fiam __ A literátor a folyosón sétál velem. — Mondd, te különc, akarsz-e a famulusom lenni? Felhorkantam: — Kullogjak ön után, erre nem vállalkozom. Megyek a magam útján. A harmadik emeleti, nyitott folyosóról pillantottunk le. Az egyes szinteken ott sorakoztak a hajdani nagyságok azonos méretű, gonddal aranyozott emléktáblái. — Van még üres blokk. Ide vágyói? — lesett rám hamiskásan. Kihúztam magam: — A sokak seregébe, azonos sarzsival? Soha. Legfeljebb külön, egyedül. Nem vettem észre, hogy keserű-barna szomorúság szorította a torkomat, tovavágtattam. A kezdő oktató, a gyorstalpalású népi káder pöffeszkedése irritált. — Sándor, legalább Lamartine nevét megtanulnád kiejteni... — fintorogtam, s nem rémlettek a bosszút villámló harag méregszürkén gomolygó felhőhadai. 29
