Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 3. szám - TUDOMÁNY - Dobóné Berencsi Margit: Nagy László: Szerelem emléke (Részlet a Tankönyvkiadónál megjelenő kötetből)
A lent említett ellentétek szervesen illeszkednek bele a mesteri szerkesztésű mű kompozíciójába. Az indító és a lezáró sorok között ugyanis a költő fájdalmas élményeinek és gyötrelmes tapasztalatainak képi megformálása — többnyire megszemélyesítése — következik. A fokozati rendbe állított igék az értékek pusztulását, az egyre növekvő veszedelmet, az elembertelenedés lépcsőfokait érzékeltetik. A múltra, s a jelenre egyaránt vonatkoznak: /szívünk megvakult, beborult, elvadult; rombol, tördeli párját/, halált gondol. Nagy László pokoljárásának vagyunk tanúi. Ezeknek az igéknek a segítségével az élet legmélyére tekinthetünk, az emberhez méltatlan indulatokra, cselekedetekre. Az igékbe kifejezett jelentéstartalom egyre konkrétabbá válik: a lélek vakságának gondolatától eljuttat a halál megidézésének vágyáig, a legkedvesebb lény pusztulásának kívánásáig. Ezen az úton ez az utolsó stáció. Innen már csupán egyetlen lépés a szörnyű tett végrehajtása. Ez a sor tehát a vers megálljt parancsoló, legnagyobb feszültséget hordozó, legdrámaibb pontja. Ezután Nagy László felemel. A bűvölő ige (ragyogd be) segítségével a tisztaság, a fény felé fordít bennünket. A keretet alkotó, lezáró sorok fohászkodása, ismétlődő, szuggesztív képei (viráglámpa), (tabáni tulipánfá), komoly pátosza segít meggyőzni bennünket arról, hogy felül tudunk emelkedni ezen a testet-lelket megnyomorító, megalázó világon, s elhisszük, hogy csak az emberért volt érdemes megszületnünk. A költő állásfoglalásáról egy rejtettebb grammatikai eszköz is árulkodik. Arra figyelmeztet bennünket, hogy nem egyéni sorsról, nem rendkívüli, egyedi jelenségről van szó, hanem korunk általános bajáról. A többes szám első szeméiyű alakok — szívünk, éjszakánkba — megválasztásával iNagy László az ember küzdelmével való azonosulását mondja ki. Nem hagyja magukra a jóra törekvő elesetteket. Vallja, a harcot együtt kell megvívnunk, nem egymás nélkül. S ebben a bajvívásban a költőnek s versének, a tegnapi hitnek, a reménynek nélkülözhetetlen szerepe van. Ezt a lírai öntudatot rejti magában a fent említett grammatikai jel. A vers megkomponálásában a költőt nemes indulat, nagy lendület, ugyanakkor önfegyelem és tudatosság vezérli. Erre utal az is, hogy takarékosan bánik az interpunkció alkalmazásával. Csupán két helyen találunk vesszőt, az első és az ötödik sorban. Mindkét esetben a tagolás erősítésére szolgál: Szerelem emléke, viráglámpa: beborult, elvadult. Az egymásba ömlő, egymást kiegészítő, megerősítő vagy egymással ellentétes képzetek nem tűrik meg, hogy írásjelekkel gátat vessenek szabad áramlásuknak. Nagy László tehát többnyire nem választja szét a vers egész elemeit. A keretes megoldás is ezt követeli. Az első igéző, második szeméiyű megszólítási formát nem zárhatja le felkiáltójellel, hiszen teljessé csak a költemény végén megismételt, tartalmilag és hangulatilag gazdagabb, szuggesztívebb variánsával válik. Ezért ikerül a verszáró (mondatzáró) írásjel a befejező sor végére. A vers akusztikai világa és optikai megoldása az érzelmek, a gondolatok hullámzását követi. A szövegépítkezésben Nagy László formailag a szaggatott technikai megoldást választotta. Az ütemek és a verssorok hosszúságának izgatott és szeszélyes, mégis arányos váltakoztatása a tartalomhoz igazodik, ugyanakkor vizuálisan is felrajzolja a két kulcsmetafora képét. A virágalakra tördelt sorok, a változatos rímelés teljes összhangot alkot Nagy László nyugtalanító versvilágával, költői üzenetével. (Részlet a Tankönyvkiadónál megjelenő kötetből) Dobóné Berencsi Margit 57
