Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)
Kollégám nekünk füstölgőit. Zsannal — kedvelte, ha így hívjuk — közös Trabantos túrákra indultunk a bágyadt októberi délutánokon, s búsongá- sunkat féktelen tivornyákba fojtottuk. A lázadás ördöge költözött kettőnkbe, fuvaroztatónk csupán asszisztált az akcióhoz. Szinte bénultan vágódtam az ágyba, akárcsak egy célt tévesztett bolygóközi rakéta, ám amikor csengettek, a vakítóan fehér köpennyel harmonizált a frissen vasalt ing. Direktorunk azt hitte: a magasabb képzettségűek blokkot szerveznek ellene, s arra törekszenek, hogy megbuktassák. Foggal-körömmel ragaszkodott általunk egyáltalán nem veszélyeztetett javadalmaihoz. Reszketett attól, hogy X viszi a koronát, Y-é lesz a palást, Z-é pedig az országalma. Kétségkívül hárman voltunk, így hát előrántotta a megmaradt kardot. Másodikként felém suhintott. Ellenőrzött. Lehengereltem. Fogcsikorgatva dicsért. Dögölj meg, szívem, nálam hiánytalan az adminisztráció, engem aligha kerítesz be. Színjátszókkal bíbelődtem. Egyikőjük odasúgja: — Valaki leskelődik. öü! Az a moslék, az az ázalékállat! Akit nem bántottam, akit nem sértettem. Délután. Berobbanok az üres tanáriba. Hót nem fiókommal bajlódik. Feszegeti. Ordítok: — Te patkány. Te szennysötétben fetrengő vakondok. Húzd már ki. Nincs bezárva. Vedd tudomásul, hogy jellemtorzóval nem dolgozom. Már holnaptól sem. Irány a körzeti orvos. Kiírt. Az első áldozat, meg én, most már tényleg egymásra találtunk. Mindketten postáztuk óhajunkat. Bárhol munkálkodunk, csak itt nem. Senkit sem vádolunk, de menni akarunk. Sürgősen. A cseppnyi településen, a két osztállyal rajtoló gimnáziumban dacunk detonációként hatott. A kalapokat mélyen megemelték előttünk. Aztán sorjáz- tatták a szörnytörténeteket erről az echte kiskirályról. — Évtizedek óta dőzsölnek a járási rendőrkapitánnyal. A megyei atyamesterrel kialakított szesztestvéri kapcsolat is háborítatlan. Kukkantson ki az ablakán, hiszen szemben lakik vele. Alkonytájt egymás után suhannak ide a szolgálati kocsik. A csomagtartókat ajándékokkal préselik tele, s a kába utasokat hajnaltájt támogatják az ülésekre, hogy otthon felsóhajthassanak: első osztályú kanmuri volt. Párjaikra több nem tartozott. Végtére is, a gyengébb nem által kínált csemege titkolni való ráadás. — S ott az országos tótumfaktum. Előtte mindenki kaptákban áll. A puszipajtása. Még a képzőben ismerkedtek össze. — Óh, Louis! — hüledeztem. A hajótöröttek aligha számíthatnak kikötőre. Irány az újabb ütközet. Tépázott vitorlákkal, kétségbeejtő esélyekkel. Bátorságunkat torokolajjal edzettük. Gyakran és mind sűrűbben. Szálltunk a nirvána felé, amikor Pali toppant be. Rárévedtünk, eszünkbe ötlött, hogy ellenfelünkké kérhetik. Tisztséget, pénzt ajánlhatnak neki. Rákezdte: — Képzeljétek, az öreg felkeresett, s könyörgött: ne csatlakozzak hozzátok. Feldühödtem, kizavartam, itt vagyok. Szertefoszlott a mámor. A kerubszámyú hit sugarazta be lelkünket, s töredékesen dudorásztuk a rosszul megjegyzett mozgalmi dal foszlányait. ... A harcban nem szabad megállni... Különösképp a még hátralevő nagy ütközetek, erőpróbáló csaták előtt. Nem mi ástuk ki a csatabárdot, mégis védekeznünk kellett. 25
