Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 2. szám - HAGYATÉK - Lisztóczky László: A személyes élmény és a mítosz összefonódása Dsida Jenő Nagycsütörtök című versében
pódzó ellenség). Az utolsó tagmondat az üldözöttség látomását asszociálja a várakozás magányához: a kisebbségi lét kiszolgáltatottságát is megszenvedő költő úgy érzi, Júdások lopakodnak nyomában. Riadt töprengését ekkor erőteljes külső beavatkozás szakítja meg: közvetlen közelébe ért, denevérszárnyként legyinti meg arcát az ellenséges, fenyegető külvilág tárgyiasult jelképe, a zakatoló mozdonyok „sűrű füst”-je, a félelem iszonyata. A lelki egyensúly megbomlását a két inverzió is sugallja. A megmásíthatatlanság nyomasztó ritmusát dobogja az akusztikai hatás monotóniája: itt tűnik föl először az egész verset behálózó t, 1 és r mássalhangzók sokasága. Az előző részhez viszonyítva is megnő a jelzők expresz- szivitása és szuggesztivitása, sorrendjükben a fokozás elve érvényesül (sűrű, roppant; tompa, mély, állati). Különösen az „állati” jelző holdudvara gazdag : a létünk lényegéből, legmélyéből, vegetatív szisztémánkból fakadó félelmet minősíti, amely fölött a tudatnak nincs ellenőrző hatalma. Ezzel a jelzővel a szorongás elviselhetetlen fokára jutott a költő, kénytelen kitörni magányából és meditálásából, fájdalmát és félelmét megosztani másokkal. A „körülnéztem” szóval ismét visszatér a váróterembe, amely immár visszavonhatatlanul hasonlatossá válik a Gecsemáné kerthez. „Jó, meghitt emberekkel” szeretne beszélgetni, elemi vágyára azonban a determinált sors valósága, a „nyirkos éj” és „hideg sötét” felel. Jézus legbizalmasabb tanítványait szólítja, Pétert és „Zebedeusnak két fiát”, Jánost és Jakabot, akiket a Mester magával hívott és háromszor is alva talált a végzetes órákban. Negyedikként Máté nevét említi meg: az ő evangéliuma formálta meg a legönállóbb jelentéssel a nagycsütörtöki haláltusa történetét. (A bibliai névadás gyakori a székelyek körében is.) Az ismétlés híven tükrözi a lélek viharait, a társkeresés lihegő nyugtalanságát. Minden név újból és újból fölcsillantja a reményt is, hogy egyenként csapjon le rá a könyörtelenül ismétlődő ige, az „aludt”. A vibráló atmoszférát erősíti a „Jakab — aludt” en- jambement, Ottlik Géza szavaival: ez „az ütemet megcserélő és az ütemre figyelni rá nem érő átgázolás” is. A tőmondatok zaklatott monotóniája feltartóztathatatlanul a teljes reménységbe torkoll: a „mind aludtak” az egész emberiséget sejteti, a végső lemondást szuggerálja. Nincs hát csatlakozás az emberi szívekhez, az elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak erről az állomásáról nem indítanak vonatot. Ismét „külső ábrázolás” következik, valósághű tényközlés a sírásban feloldhatónál is elementárisabb, „mély állati félelem” testi szimptómájáról. A lírai szerep- vállalás itt ér végcéljához: a Krisztussal való azonosulás a verítékezés motívumában a legbeszédesebb. A gyötrelem nagyságát a részletező leírás, valamint a „kövér” és „gyűrött” jelző is nyomatékost ja. A bibliai történetről lefoszlott minden csodás elem, Jézus élete a sorsértelmezés példázatává egyszerűsödött. Dsida mágikus művészettel örökített meg, illesztett a hétköznapok világába, fokozott egyetemes érvényűvé egy múlhatatlan pillanatot. Illúziótlan és könnytelen szembenézés ez a vers az ember végzetével: életünk egyetlen, sírig tartó nagycsütörtök este, amelynek mítoszi fényt sugárzó méltósága és heroizmusa épp tragikumából sarjad. Lisztóczky László 75