Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 2. szám - HAGYATÉK - Lisztóczky László: A személyes élmény és a mítosz összefonódása Dsida Jenő Nagycsütörtök című versében
sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak ... Kövér csöppek indultak homlokomról s végig csurogtak gyűrött arcomon. A vers magával ragadó atmoszférája a személyes élmény és a mítosz, a konkrét és a szerepként átélt helyzet bravúros összhangjából származik. Elválaszthatatlanul összefonódnak benne az utazás és a bibliai történet eseményei, a költő észrevétlen természetességgel szökken át újra és újra a székely- kocsárdi váróteremből az Olajfák hegyére. A kis falusi állomás és a Gecsemáné kert azonosítása a próza nyelvén abszurdnak, paradoxnak tűnik: a művészi alakítás, az érzéki megjelenítés teljessége tökéletes harmóniát teremt közöttük, az evidencia fokán társítja a köznapit és a fenségest. A színhely invenciózus kiválasztása, az események szemléletes sorrendje, az élményfolyamat lélektanilag is pontos rajza totális jelentésűvé és érvényűvé avatja a lírai transzpozíciót, disszonancia nélkül építi föl az esztétikai látszatvalóság, a víziók és hallucinációk mágikus birodalmát. A poéta doctus fölényes biztonságával alkotó, a mesterség valamennyi fortélyát ismerő költő itt nem hivalkodik a gondolatok súlyát könnyűvé oldó formai játékokkal, kifejezésmódja nélkülöz minden szecessziós szépséget, gondosan elkerüli a szakrális téma által fölkínált pátosz csapdáját is. A puritán versalakzat az utazás köznapi élményéhez igazodik. A keresetlenség, az esz- köztelenség intenciója nyilatkozik meg a tagolatlanságban, a rímtelenségben, a jambusok dominanciájára alapozott ritmus prózai szürkeségében, az összetapadó szószerkezeteket is elemeire bontó mondatáthajlások előfordulásában, a szókincs egyszerűségében. Alig van olyan fragmentuma a műnek, amely kilép a mindennapiság közegéből. Az utazás váratlan megszakadásának sivár körülményeit és következményeit dokumentatív tárgyiassággal leíró, szinte kopár sorok mögött azonban mindvégig ott munkál a másik élménytényező: az azonosulás az Olajfák hegyén imádkozó és verejtékező Krisztussal. Ez a részletről részletre gazdagodó ambivalencia növekvő affektivitással tölti meg a szavakat, a bibliai reminiszcenciák összefüggő hálózata a profán eseményt, vele az emberi sorsot mítoszi magaslatra emeli. A művészi szándék megvalósulásának, a lírai transzpozíció kibomlásának három láncszeme van: a „hat óra késést” rögzítő ténymegállapítás (1—4. sor) létértelmező önvallomásba (5—10. sor), majd a Krisztus-helyzet totális átélésébe (15—19. sor) ível. A szimbolikus kitágítás, egzisztenciális érvényesítés szakaszaival szervesen és szervezetten fonódnak össze a külső körülményekre utaló „idegjelentések”: az első négy sor szorongató élményét fokozza a zakatoló, a füstölő mozdonyok víziója (11—14. sor). Hangnemében és szerepében ezekhez a motívumokhoz kapcsolódik a befejező két sornak a Bibliával is egybehangzó, fiziológiai szempontból is szabatos diagnózisa a legyőzhetetlen és megoszthatatlan félelmekkel viaskodó ember verejtekezéséről. 73
