Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 2. szám - FILMMŰVÉSZET - Szalay Zoltán: Megteremteni a magunk megálmodta világot

zörgéssel. Dóka Emánuel az állathangok specialistája volt. Sajnos, nem köny- nyű utánpótlást találni.

— Érthető, hisz csupa olyan szakmára van igény, amelyeket egyetlen iskolában sem tanítanak.

— Hangmérnöknek például azok a villamosmérnökök jók, akik zenét is tanultak. A mikrofonosok, a gépkezelők, a szinkronvágók is kétségtelenül nálunk ismerkednek meg szakmájuk fogásaival.

Az előbbieket példázza az emeleti szinkronvágóban dolgozó három hölgy története is. Holhos Józsefné annak idején filmlaboránsként kezdte. Nem akart egy helyen dolgozni a férjével, de a filmeseket sem szerette volna elhagyni. Simkóné Varga Erzsébet közgazdasági szakközépiskolába járt. Neki az irodai munka nem tetszett. Gajdácsi Brigitta híradásipari tanulmányokat folytatott, őt eleve is ez érdekelte. Kérdéses ám az is, egyáltalán tudják-e munka közben úgy szemlélni az eléjük került művet, akár egy néző, s megfordítva: ha moziban látják, az vajon milyen érzés?

— Igen aprólékos munka a miénk — mosolyognak. — Sokszor egészen kis darabokból illesztjük össze a teljes anyagot. Nem egyszer napi tizenhat órát is dolgozunk. így aztán műélvezetről itt a szinkronvágóban nemigen lehet szó. A moziban természetesen igen, de azért figyeljük, nem követtünk-e el hibát.

— Eszerint túlórázásra bőven van alkalom ebben a munkakörben. S a megfelelő ellenérték?

összesúgnak. Megegyeznek, Holhosné legyen a szóvivő.

— Az ellenértékről ne nagyon beszéljünk. Idegi fáradtsággal járó, nagy figyelmet igénylő munka ez. De elképzelhetetlen egyfajta megszállottság nélkül...

VARÁZSVESZEJTŐ FEJLŐDÉS (6. SNITT)

— Sok szó esett már gyakori túlóráról, megszállottságról, egyre kisebb számban jelentkező munkaerőről. Aggasztónak kell hát titulálnunk ebből a szempontból a filmgyár mai helyzetét? — Kérdésünk ismét az ügyvezető igazgatóhoz szól.

— Közgazdasági műszóval a munkaerőkínálat nem a legfényesebb — feleli dr. Baji László. — Szakiskoláink nincsenek. Hol képeznek manapság sminkeseket, vagy mondjuk naplóvezetőt, berendezőt, rendezőasszisztenst? Mi magunk foglalkozunk velük. Itt tanulják meg a szakma fogásait. Megtörténik, hogy hónapokon át gyakornokaink egyebet sem tesznek, minthogy a „tananyagot” próbálják ellesni a fizetésükért. Miközben kísérgetik a stábokat. A megterhelésről csak annyit, ha valaki csupán kereseti forrásnak tekinti a filmgyári munkát, az magát vezeti félre. Nem is érdemes kísérleteznie vele, ha nincs benne jó értelemben vett őrület. Úgysem marad meg sokáig nálunk! Mindezt viszont nagyon lehet szeretni. Ügy igazán, szívből! Ha valaki belekerül ebbe a bűvkörbe, nehezen szabadul a varázsától.

— Megfogalmazná, mit ért ez alatt a bűvkör alatt?

— Megteremteni egy magunk által megálmodott világot, mindenképpen szellemi kielégülést jelent. Tudat alatt valamennyi alkotóban, közreműködőben ez motoszkál. Ezt le se lehet — nem is szabad — tagadni! Azután ez csapatmunka. Együtt van a társaság, akár egy nagy család, azonosak, vagy legalábbis közösek a gondjaink, az örömeink.

S a külvilág? Vajon még mindig olyan misztikusnak találja az egyszerű halandó a filmes népséget? Akár Brill Péter, az építész, akár Demjén Imre, a gyártásirányító szavait hallgatjuk, aligha.

54