Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Makay Margit: Hogy is volt? (életregény)

Tímea! Hiszen én ismerem ezt a szép leányt. Ismerem a Jókai Mór csodás regényéből, ismerem a színpadról is — ismerem amúgy is... ez a Tímea: Makay Margit, a Vígszínház színésznője, ö hát a hárem gyöngye és — ezzel be is kell fejeznem a képletes beszédet és el kell mondanom magyarán, hogy az a hárem, amelynek vendége voltam szerdán éjszaka, a Thököly úton épült, a Corvin Filmgyár jóvoltából.

Korda Sándor, a Corvin zseniális igazgatója hívott meg bennünket a háremfelvételhez.

És itt közbevetőleg ki kell jelentenem, hogy a neve mellé tett jelző nem véletlenül futott a toliam alá. Korda Sándor valóban egyik legzseniálisabb, legnagyszerűbb embere az ifjú Magyarországnak.

Amikor hírül jött, hogy külföldön megkezdték a hangosfilmek gyártását, képtelenek voltunk elhinni, hogy kiszoríthatja az akkori szemmel már-már művészi kifejezőeszközökkel készült némafilmeket. Különösen, amikor levetítették előttünk az első külföldi hangosfilmet, ahol a beszéd inkább kutya vakkantásának tűnt, megnyugodtunk. Rövidesen azonban szomorúan tapasztaltuk, hogy nálunk is leállítják a némafilmek gyártását és átállnak a hangosfilmek gyártására.

Nehezen szoktunk hozzá. Hogy én melyikben szerettem szívesebben szerepelni? Azt mondhatnám, eleinte a némafilmekben. Hiszen a gyakorlat folyamán kifejezőeszközeink annyira kifinomultak, állíthatom, a pantomimművészettel lett rokon, míg a hangosfilm inkább a színpad művészetéhez közeledett.

Leggyakoribb partnereim a némafilmekben: Beregi Oszkár, Rajnai Gábor, a Hollywoodban elhalt Várkonyi Mihály és Petro vies Szvetozár voltak.

Pótolhatatlan veszteség, hogy a kezdetleges magyar filmgyártás nem örökítette meg az akkori, nagyszerű művészeket.

Varsányi Irénről, a Vígszínház egykori művésznőjéről ugyan van egy régi, rosszul sikerült felvétel: a Karenina Anna, de korántsem nyújt olyan illúziót, hogy a későbbi generáció fogalmat alkothatna egyéni képességeiről.

1910-ben ismerkedtem meg vele, próba közben jött ki a színpadról. Koromfekete, simára fésült, kis kontyos frizurájával, szoknya-blúzban, a vállán egy viharvert férfi házikabáttal, valamikor lila színe volt. A hosszú ujjakban eltűnt a keze. Mikor megkérdeztem, ez miért van rajta, azt felelte:

— Ez az én kabala-kabátom.

Csak mikor megszólalt, árulta el, hogy több érték van belül, mint kívül. Gyönyörű szeme tükrözte belső értékeit. A próbákon ebben az elnyűtt kabátban keltette életre felejthetetlenül Bródy Sándor Tanítónőjét, Molnár Ferenc Liliomában Julikát, a kis parasztlányt, és a többi nagy sikereit: Trilby-t, Csitrit, Hattyút, Testőrt, Kékrókát, Osztrigás Micit, játszott Ibsent, Shaw-t, Goldonit, Gerhard Hauptmannt és megannyi francia vígjátékot, ami akkor, abban az időben, a Vígszínház repertoárját kitöltötte. Mindent ő játszott. A közönség kedvence volt. Ma is a legnagyobb színésznők közé tartozna, mintha a népből szakadt volna ki, semmi köze nem volt a szalonokhoz. Idegenül hatott rajta az uszályos ruha.

Művészetét nehéz szavakkal meghatározni. Mégis megpróbálom őt némileg megvilágítani. Az ő lénye érzékeny hárfa volt, amelynek húrjain eljátszotta szerepeinek örömét, bánatát, fájdalmát. Nem ismert külsőséget, cicomát, sallangot, nála a lelkiek érvényesültek. A föld embere volt. Molnár Ferenc Liliom című darabjának Julikája, amelyet felejthetetlenül játszott. Szívettépően, könnyek nélkül búcsúzott a szeretett halott Liliomától. Olyan megrázóan, hogy a nézőtéren nem maradt szem szárazon.

12