Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Dénes Zsófia: Asszonyok húsvétja (novella)
DÉNES ZSÓFIA Asszonyok hús vét ja Olyan idő volt, mint nálunk egy-egy hűvös 'májusi éjjelen. Kimentéi a város falai közül, alattad rőt kőtenger. Számtalan sziklasírjával a temetkező völgy aludt. Túlnanról a szél arcodba kergette a rozsföldek illatát. A vetés bársonyos, fiatal zöldje — amerre a szem ellátott —, már ellepte a határt. Zsenge pázsiton jártál a völgy felett, és a csillaghornmlyban nézted a vörös anemonákat, a kék Íriszeket, a csillagzó ciklamentöveket és a kivont kardokat: az aszfodelosz-liliomokat. Olajfák susogtak a fejed felett. Águk és gallyuk keresztül sötétlett a lombon: tömörezüst erezet. Fenn, az égen, kis tépett felhők — foszlott vitorlák — hajóztak át. De a te szíved nehéz volt, mint a malomkő. Te nagyon szeretted a fákat, a virágokat, a levegőben úszó tavaszt, az égen átevező felhőket. Te az embereket is nagyon szeretted. Mindezekért indultál most is útnak. Átkeltél a harsogó patakon, melynek csigás örvényei fölé a római építőmester vert hidat. Nem jártál épp egészen egyedül, mert hiszen mentek mögötted — kis távolságra — néhányan. De kísérőid nem voltak sokan, és te nem szóltál egyszer sem hátra hozzájok, merthogy magaddal kellett most elintézned a rád mért dolgokat. Ráértél a hegyi ösvényre; a sziklák közt kanyargott az a kerthez. Amannak olajfái alá vágyódtál, ott egészen mély a csend, és alattuk a föld szól az emberhez. Ügy volt, mintha kísérőid nem is volnának közeledben. Egy kiugró szikla tövében tavalyi ágakból tüzet gyújtottak ők, és melengették a hűs levegőtől kicsípett ujjaikat; merthogy szeretik önmagukat az emberek. A tűz jóvoltából azután el is nyomta őket az álom. Te pedig magadra maradtál a kert sötétjében és hallgattad a földet, mert a föld szólt hozzád, és néha feleltél is hangos szóval, és olyankor felneszeit álmából az egyik ifjú. Szelíd, szőke fiú volt, úgy hívták: János, ö meghallotta, amikor azt mondtad: — Nem múlhatna el tőlem ez a pohár? De csak akkor, ha a te,akaratod és nem az én kísértésbe vitt akaratom. Homályba kémlelő szemmel látta János, hogy egy olajfának dőlsz és hátraszeged a fejed. Bár nem értette, amit mondasz, nem merészelt közeledni hozzád, mert igen nagy tiszteletet parancsoltál. Egyszerre éles fényű fáklyák rontottak bé a kertbe és irdatlan fegyver- csörtetéssel páncélos katonák; a nevedet ordították. Ez azért történhetett, mert hogy te ács fia voltál és a római helytartó udvarában nem volt pártfogód. Egy banditaképű szolga kikelten üvöltötte: — Melyik az? —, mert te és szelíd nyájad, mindannyian már a tűz köré gyűltetek. Egyetlen arcot ismertél a csatlósok közül. Ezzel az emberrel úgy voltál, hogy amikor nem volt szállása, megosztottad vele hajlékodat, és amikor nem volt mit ennie, megfelezted vele kenyeredet. Ez a férfi most hozzád lépett és röhögve megcsókolt. Ez volt a jel, hogy téged kell megkötözniük. A tieid közül csak Péter volt hirtelen természetű, ö kirántotta az egyik szolga kardját, és nagy hadonászás közben megvérezte annak a fülét. De te közbeléptél és szigorú arccal rászóltál Péterre: 23
