Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - NAPJAINK - Móró István: Versailles fényei és árnyai
Versailles fényei és árnyai „Az a fény, pompa, költekezés, amit ma Versailles gyűjtőnévvel jelölünk, de ami voltaképp egy sereg palotát (Louvre, Fontainebleau, Saint-Germain, Marly, Trianon stb.), s temérdek királyi herceg külön háztartását jelenti, nem más, mint luxusvirága annak a feudalizmusnak, mely már kötelességeinek javát teljesítette, históriai szerepét betöltötte s így lassan feleslegessé válik.” (Adorján Andor) A Kecskemét nagyságú Párizs közeli város, ma csaknem négymillió (!) látogatót fogad évente. A világ minden tájáról özönlenek ide a turisták, hogy megcsodálják a bomló feudalizmus teremtette palotákat és parkokat. Néhány hónapja két magyar diák is együtt sétált végig száz nemzet fiataljaival a pályaudvartól az Avennue de Sceaux-n, és — elindulásuk óta fél egyenlítőnyi utat bejártak ugyan Nyugat-Európa országaiban — mégis lenyűgözve álltak meg a Hadseregek terén, amint meglátták a Napkirály palotájának roppant épületegyüttesét: RAGYOGÁS, ÉS ... Menjünk vissza az időben egy keveset: mondjuk három és fél évszázadot! A francia királyok legkedveltebb szórakozása — vagy kis túlzással és rosszmájúsággal: főfoglalkozása — a vadászat volt. A Versailles környéki erdők bővelkedtek vadban, és kedvezett Párizs közeli helyzetük is. Ezért már a tizenhatodik század elején kis vadászházat építtetett itt XIII. Lajos a maga, és kísérete számára. Ekkor a király még a fontainebleau-i palotában lakott, de az — bár „hétszáznégy kéménye volt”, — hamarosan szűkké vált az egyre terebélyesedő udvar számára. Fia uralkodásának évei alatt a terjeszkedés tovább tartott, sőt valóságos nagyzási hóborttá vált. XIV. Lajos, az ezerhatszázas évek közepén megkezdte új lakóhelyének építtetését — de a fővároson kívül! A Napkirály ugyanis nem szerette a párizsiakat, s ezért nem is lakott a voltaképpeni hivatalos rezidenciában, a Louvre-ban. Azt tartotta: „Jobb, ha a »canaille« nem látja fejedelmét minden nap”. A világ akkori leghatalmasabb vállalkozásához persze óriási anyagi erőre volt szükség, s bár Saint-Simon herceg szerint Louis „középszerűn alóli képességekkel, de oly elmével jött a világra, mely csiszolódni, formálódni s másoktól kénye- kedve szerint s utánzás nélkül kölcsönözni tudott” — egy dologhoz viszont kétségkívül értett: jól választotta ki embereit! Colbertet például pénzügyminiszterévé tette, s az meg is szolgálta a bizalmat: merkantilista gazdaságpolitikájával, védővámosan segítette a francia ipar és kereskedelem fejlődését, sőt pénzt csinált a gyarmatokból is. Ez adta a reális alapot a király szinte irreális terveihez: a több mint harmincezer munkást csaknem két emberöltőn át foglalkoztató építkezéshez, és a sorozatos háborúkhoz. Ez utóbbiaknak ugyanúgy az ország (vagyis a király — „Az állam én vagyok”) presztízsének emelése volt a legfőbb céljuk, mint az új palotáknak. „Íme ez XIV. Lajos uralkodása: vér és pénzhekatombákra épülő ragyogás — fényes delelő, de gyászos alkonyat. Az ő telhetetlen gloire-szomja szipolyozza ki a francia életerőt. Sokba kerültek Louis Le Grand háborúi, de erős rubrika e mellett költekező udvartartása is. Hisz a diadalszerzésen kívül, a nemzet voltaképpen csak arra való, hogy ezt a versailles-i fényt táplálja. Csak itt van világos, az ország többi része sötét a nyomortól.” (A. A.)
