Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 1. szám - ANYANYELVÜNK - Szende Aladár: Anyanyelvünk a családban

Akinek bizonyíték kell, gondoljon a Hogy állunk fiatalember című filmre, amelyben ez a kérdés valóságos aller­giás és feszítő érzékenységet hoz létre. Ha iskolából hazajön, nem mindig szá­mol be a gyerek, szűkszavú, amit sok­szor keserűen viselünk el, de neki oko­zunk keserűséget akkor is, ha bőbeszé­dűségében megakasztjuk, belefojtjuk a szót. A legtöbb fiatal nem tudja elvi­selni a „lelkizést”, beburkolódzik tőle. Pedig a minden irányban nyílt és de­mokratikus kapcsolat mindenképpen elő­nyös. Ha ezt sikerül fenntartanunk, ak­kor gyermekünk hajlandó velünk meg­beszélni élményeit, véleményünket ki­cserélhetjük vele, megvitathatjuk a szín­házlátogatás és egyéb események tanul­ságait. A társadalmi gyakorlatnak olyan alkalmai ezek, amelyeket a nyelvi ne­velésnek is ki lehet és ki is kell ak­náznia. A szűkebb ismeretségi körben lazul fel a társas életnek minden részt­vevője, kialakul a sajátos családi vagy társas stílus. Szerencsés esetben még „irodalmi” jelleget is ölthet a társalgás, szellemesen hozzák egymás tudomására gondolataikat, játszanak a szavakkal, a gondolatokkal. Amilyen mértékben pallérozza az is­kola a tanulót — a nemzeti nyelv szín­vonalas használatára nevelve —, any- nyira alkalmas a család és a bővülő tár­sas környezet a „társadalmivá válás” érlelésére. Ehhez a család jelentős mér­tékben járulhat hozzá, ha a szülőknek kellő nyelvi szemléletük és nevelői ta­pintatuk van. A diáknyelvet maguk sa­ját fiatalkorukból ismerik, tapasztalhat­ják ennek gazdagodását is (gondoljanak csak azokra a becenevekre vagy ragad­ványnevekre, amelyekkel egymást „meg­tisztelik”, valamint a föd, töri, biosz stb. tantárgyelnevezésekre, de arra a pa­zar bőségre is, amellyel osztályzataikat emlegetik — főképpen az elégtelent: fa, szigony, karó, nudli stb.). A diáknyelv­nek megvan a gyermekközösséget jel­lemző bizalmas légkört fenntartó ereje és igen régi hagyománya. Fogadjuk el. Más megítélés alá esik a durva és trágár beszéd, amelyet jobbik esetben gyerekünk csak hall, rosszabbik esetben maga is használ. Számos tapasztalatunk van arról, hogy az iskolában — tanári ellenőrzés alatt — a tanulók sem dur­ván, sem trágárul nem beszélnek (vagy ha igen, legtöbbször nem érzik szavaik­ban a durvaságot és trágárságot), de tá­volodva az iskola épületétől felveszik a rossz értelemben vett „utcai” vagy ép­pen „kocsmai” stílust. Márpedig az iskolában nyelvi szem­pontból sem részesülnek kettős nevelés­ben. Ha a szülők észreveszik a romboló hatásokat, legyenek éberek: a nyelvi ízléstelenség vagy durvaság a gyerek viselkedését, magatartását is rombolja. Ha nem lépünk föl a beszéd parlagisága ellen, táptalaját tűrjük meg a jellem torzulásainak. Abba a műveltségbe, ame­lyet a pedagógia plántál bele a fejlődő személyiségbe, beletartozik az anyanyel­vi műveltség is, sőt elsőrendben tartozik bele. Hiszen, aki nyelvében műveltebb, az a beszédben is értékeli az igazabbat, a helyesebbet és a szebbet. Szende Aladár 74

Next

/
Oldalképek
Tartalom