Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 1. szám - TUDOMÁNYOK - Lőkös István: A Veljko Petrović-jelenség

területen találkoznak újra. Idvorszki a fogolytábor cenzora, Alföldy hadifogoly. Az előbbi, három, Alföldynek címzett levél láttán idézi fel egykori emlékeit: a szépséges Zsótér Adrienn iránti vonzalmát; a párbaj eseményeit, amelyet iskolatársával, Alföldyvel vívott Adrienn miatt, s amelynek során „nehéz lovassági karddal” sebesítette meg a magyar fiút; az egykori csalódás emlékét is, hisz Adrienn végül mégis Alföldy menyasszonya lett. A levelek egyikét Alföldy húga, a másikat menyasszonya, a harmadikat egy névtelen „jóakarója” adta postára. Ez utóbbi kompromittáló levél, írója azzal vádolja Alföldy menyasszonyát, hogy az a „legszemérmetlenebbül” csalja egy Solymossy nevű „budapesti katonaorvossal”. Idvorszki nem kevés indulattal olvassa e sorokat, s idézi fel az egykor történteket, s — törvényszerű — a bosszúállás lehetősége is átvillan tudatán. A jól felépített cselekmény alkalmat ad Idvorszki lelki viharzásának, majd embersége felülkerekedésének raj- zára. Egykori riválisát felkeresve a barakkok egyikében, csak két levelet nyújt át annak (a névtelenül írottat széjjeltépi), s a zavarával küszködő Alföldytől baráti szóval búcsúzik: „Csak olvasd el nyugodtan, én majd holnap, holnapután ismét benézek, hogy megérdeklődjem, ki hol maradt és merre vannak földijeink? Isten veled”.

Petrovic háborús tárgyú elbeszéléseinek sorában a Vetélytársak nem az egyetlen példa, a Maca anyó minden kockázatot vállaló öregasszony-hőse például éppúgy a humánum ébrentartója, mint a Nevét sem tudom című történet közkatonája. A rónavári öregasszony a véres sabáci ütközet szerb sebesültjeinek ápolását vállalja „a katolikus szerzetesi kórház szerb termében” akkor, amikor egész „Magyarországon valami bolond, karneváli veszettség tombolt”, s a szerb lakosság — rendre és rangra való tekintet nélkül — „bezárkózott házaiba” — rettegve a naponta megújuló szerbellenes tüntetésektől; a Nevét sem tudom című elbeszélés névtelen katonája pedig ellenséges sebesülteknek siet segítségére, a biztos haláltól mentve meg őket.

Nem kétséges: a Petrovic teremtette hősök egy újabb típusváltozatáról van szó ezúttal, amely mögött írói szemléletmódosulást kell sejtenünk, s hogy mennyire így van, azt legérdekesebb magyar tárgyú, egyúttal első világ- háborús élményeiből építkező írásában, a Magyar Pista című elbeszélésben érzékeljük.

Ennek is magyar hőse van, ráadásul rangos származású, valódi neve nagy- hangosi és kishangosi Hangos Márton volt. Ám Magyar Pista a magyar nemesség egy másik, az eddig ábrázoltakétól eltérő rétegének képviselője, vonásaiból hiányzanak a léhaság, a könnyelműség, a felszínesség, a moral insanity fogalmaival jelölhető tulajdonságok, ö ugyan a monarchia közös hadseregének századosaként indul a szerbiai harctérre, de családja negyven- nyolcasságának erkölcsi és politikai örökségétől hajtva odahagyja egységét, átszökik szerb oldalra, hogy a manarchia és a császár ellen harcoljon. Célja a történelmi igazságtevés. 1849-ben, Világos után felakasztott nagyapja, a szabadságharc honvédezredese halálát akarja megbosszulni. E szándéka-célja nem a háború kitörésének idején, jóval korábban fogant. Már a Ludovika Akadémiára ezért iratkozott be, ezért lett annak eminens diákja, ezért kezdett szerbül tanulni már a boszniai annexió idején, s most ezért szökött át az ellenséges oldalra. Romantikus hős? Aligha. Petrovic legalábbis nem ilyen szándékkal formálta. Sokkal inkább azzal, hogy megmutassa a szerb olvasónak a magyarságban rejlő értékeket. Származását tekintve Hangos Márton is a régi Magyarország történelmi osztályának képviselője, a Kolozs58