Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - ÚJSÁGÍRÁS - Havas András: A helyzet
Jöjjön hát a sablon a megírás során is. A rutinos semmitmondás. így fárasztjuk a tisztességben megőszült átlag olvasót. De hát azért újságíró az ember, hogy a semmiből, a közhelyekből, az elcsépelt ügyefogyottságokból szenzációt csiholjon! — fogalmazhatná meg joggal bárki. Hát igen .._ Csak mostanában izgat a deja vu. Hét éve, hogy elkészítettem életem első cikkét. Akkor még minden újnak bizonyult. Akkor még az átlagos dolgok is elkápráztattak. Akkor még kevés közöm volt a gyakorlati élethez. Bárki azt mondott amit akart. Bárki félrevezethetett. A helyzet azóta sem változott gyökeresen. Manapság is megtörténhet, hogy valaki „palira vesz”. Számlálhatatlan utam során annyi élményre és emberismeretre tettem szert, hogy pillanatok alatt megsejtek valamit a velem szemben ülő egyéniségéből, s ma már a legtöbb esetben azonnal tudom, hogy hogyan közelítsek hozzá. Sajnos. így nem adatik meg, a másik „feltérképezésének” romantikája. Érdekes, hogy például amíg a nagyképű, öntömj énező, gőgös álruhában megjelenő tucatemberrel sokszor csak úgy lehet közös hullámhosszra kerülni, ha valamilyen — még a jól neveltség határán belüli — szemtelen megjegyzéssel léket ütök a nagymellényén, addig egy szerény, önmagát nem sokra tartó — s ugyancsak közhelyekből építkező — emberbe szinte úgy kell belepumpálni a lelket, hogy elhiggye magáról, fontos számomra, s az olvasók számára. Ezek is mindennapos dolgok, s itt vagyunk hát újra a deja vu-nél. Nekem mindennap szemltenekednem kell, avagy lelket önteni. Kollégáim furcsálják ilyesfajta észrevételeimet. — Valóban létezik az a deja vu — oktatnak ki finoman. — De hát az nem ennyire szimpla ügy. Mondjuk még soha nem jártál Párizsban, aztán amikor elmész és nézed az Eiffel-tornyot, úgy érzed, hogy már láttad azt. Érted?! Ez a deja vu. Földhözragadt eszemmel ezután már csak azt nem értem, miért kell ahhoz Párizsba mennem, hogy találkozzam ezzel az érzéssel. Ja, és azt sem, hogy itt nálunk miért kell a legtöbb beszélgető partneremnek önmagát, igazi lényét, egyéniségét eltakarva megnyilatkoznia. Vajon mit tenne velük Egon Erwin Kisch, Nagy Lajos, vagy Rózsa Ferenc?! Mikor a szerkesztőtől azt a feladatot kaptam, írjak az újságírás mai dolgairól, napokig azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen mit is lehetne erről még mondani. Ügy értem, mi újat. Bizony szomorú, hogy csak ekkor — ritkán — jut eszünkbe a téma. Szóval szomorú, és nem éppen optimális. Az biztos, kevés ennyire emberi „ügy” van a világon, hiszen mi vagyunk az egyetlen élőlény, aki így közöl gondolatokat másoknak. Ha már önvallomásról esik szó, be kell ismernem, én még csak 26 éves vagyok. Ezért aztán sokan mondhatják: vajon hogy vállalkozhat egy fiatal Homo János A helyzet 68
