Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - ÚJSÁGÍRÁS - Gábor László: Kavicsok az útról
Egyszer, amikor a nyomdában jártam, mégis elkértem ott dolgozó barátaimtól egy előre kiszedett ólomsort, amelyen a nevem áll. Ott maradt a dobozban még sok társa, mert már készülnek arra, hogy holnap és holnapután is érkezik hozzájuk írásom, s az alá szinte már automatikusan teszik e sorok egyikét. Kicsit bele is borzongtam, mert úgy éreztem magam, mint a valamikori film főhőse, aki véletlenül hozzájut a másnapi újságokhoz. Egy darabig jó is neki a történet szerint, mert így nyerhet a szerencsejátékokon, de végül saját halálhírét olvassa pénteken a szombati lapban. Felelősség. Ez a szó kíséri az embert leginkább, amikor ezt a pályát vagy hivatást napról napra, hétről hétre, évről évre folytatja. Küzdenie kell a megszokás, a szürkeség leselkedő veszélye ellen, hiszen nincs rosszabb mint egy unalmas újság és egy semmitmondó újságíró. Tartozik elődeinek, utódainak s velük együtt az olvasóknak, annak a sok százezernyi, részben általa ismert, részben ismeretlen embernek, aki kézbe veszi a lapot, iránytűvé választja a világban való eligazodáshoz. A fásultságon csak elkötelezettsége segítheti át a toliforgatót. Olyan célt kell találnia, amely képessé teszi, hogy fölrázza és állásfoglalásra késztesse azt, aki a papírlap túloldalán már a nyomdagépek által sokszorosított szöveget böngészi. Nagyon kell hinni abban, hogy igenis a valóság érdekes, az őszinteség vonzó. Csak kifejezőeszközeink szürkesége, az élet abszurditásait elviselni segítő unalom rakódik rá a jelenségekre, s az teszi „emészthetővé”, „illendővé” egyúttal pedig egyszerűen leírhatóvá a dolgokat. Nemrégiben egyik vezető politikusunk arról beszélt, hogy nem érti hogyan válhat a marxizmus unalmas tantárggyá. Ez az a tudomány, amely mindennél érdekesebb, mert nemcsak értelmezi a világot, de megváltoztatására is tör. Saját példáját hozta föl, mert fiatal korában tiltott gyümölcsként fölajzott érdeklődéssel falta a ma már kötelező olvasmánynak számító könyveket. De lámcsak itt a magyarázat: egy humoristánk — komolyra fordítván a szót — Lenin-idézetekből állított össze egy mai gondjainkat taglaló műsort. A dolgok színe és visszája: ugyanaz másként fest, ha lefújjuk róla a port, s friss szemmel nézzük, olvassuk. Igaz ez is és az is: az egyik mondás szerint nincs új a nap alatt, a másik meg arra figyelmeztet, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. * Mindig eszembe jut Karinthy Frigyes egyik hőse, aki író akart lenni. Dédelgetett egy ötletet egy grófról meg az erdész lányáról, csak arról panaszkodott, hogy nincs elég élménye, nem tudja kibontani a sztorit. Aztán behívják, részt vesz az I. világháborúban, hatalmas csatákban harcol, megsebesül, hadifogságba esik, majd Japánon keresztül megszökik, s azt írja Karinthynak, hogy végre ráérzett a történetre, az erdészlány ellenkezik, de a gróf csak köti az ebet a karóhoz ... Ugyanígy nem értem azokat, akik arról panaszkodnak, hogy korunk eseménytelen, nem történik semmi érdekes. Pedig egy történelmi kísérlet részesei vagyunk, amely az emberiség eddig legnagyobb vállalkozása. A közösségi társadalom megteremtésének lehetősége sejlik fel előttünk minden nehézségével, buktatójával együtt. S mellette döngetjük a világűr „kapuit” mindennap a tudomány más újabb és újabb felfedezéseiről kapunk hírt. S mellette ott a mi „hétköznapi” életünk, amelyben — föltáratlanul — ott rejlik a lét titka, sejtjeinkbe kódolva az ismeretlen üzenet, amelyet lehet, hogy megfejtetlenül 66
