Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - ÚJSÁGÍRÁS - Gábor László: Kavicsok az útról
Ez a néhány szó első pillanatra furcsának tűnt számomra, de aztán hamar rájöttem arra, hogy nagyon mélyen igaza van. Nem voltam formában, szavaim hiteltelenül csengtek, talán nem is figyeltem rá eléggé, így nem jelent meg előtte a két cimbora. Valaha varázslónak tartották azokat, akik alkotóan birtokosai voltak a nyelvnek, be tudták tölteni a sokszor rideg mindennapokat tündérekkel, félistenekkel vagy erdei manókkal. Csodálatos emlékei vannak ennek a kornak: Vejnemöjnen a finn népi eposzban, a Kalevalában vetélytársait leénekli a mocsárba, dalával csodákat tesz. Aki íráshoz fog, tisztában kell lennie ezzel. Múltkoriban olvastam a nyilatkozatot, melyben egy színházi rendező azt részletezte: azért foglalkozik szívesebben a színészekkel, mint a fehér papírral, mert az élő ember visszaszól, vitatkozik. Ellenben, ha tollat vesz a kezébe, sohasem fogja el ez az érzés. Azt hiszem, soha nem próbálta még igazából, hogy mit jelent megbirkózni a szaporodó sorokkal, hogy mit élhet át az, aki gondolatait hű nyelvi köntösbe akarja öltöztetni. Alig van ennél nehezebb munka: a szó, a mondat jobban ellenáll, mint a festék, az anyag, vagy a kő. Ha nem vigyázunk, kisiklik kezünkből a lehetőség, mert könnyen a megszokás, a sablon, a szürkeség felé vezethet az út. Ez az újságírás egyik legnagyobb gondja. Egyszerre kell folyamatosan, az írás „szakembereként” közvetíteni az olvasók számára a híreket, s egyszerre szükséges „művészi” igénnyel szembenézni az unalommal, s az ezt követő hiteltelenséggel. Amikor üresen kong, amit mondunk, nem tudjuk képviselni azt, amit akarunk, soraink beolvadnak abba a semmitmondó betűtengerbe, amely egy napilap lehet. Bizonyára mindenki vett már a kezébe olyan sajtóterméket, amely más népek nyelvén íródott. Forgatta, nézegette. Semmivel sem mond többet magyar társa, amely nem képes megragadni a figyelmet, vonzani a tekintetet, s valahogy közel hozni az olvasót az újságíróhoz, a mondandót ahhoz, aki valamit meg akar érteni a világ dolgaiból vagy csupán kíváncsi arra, hogy mi történt tőle távol. Sokkal, de sokkal fontosabb a nyelv, mint ahogy azt számításba vesszük. Mindennapos munkaeszközünk, de valójában ennél jóval több: lételemünk, levegőnk. Aki nem ízlelte, még talán nem is tudja, hogy hányféle kimondott vagy rejtett szabály határolja be azt, aki hivatásul választja az írást. De nem is lehet nap mint nap a nyelv évezredes titkokat őrző mélyébe nézni, mert a kötéltáncos is megszédülne, ha azzal törődne, hogy lentről kik és hányán lesik kárörvendően vagy részvéttel, hogy mikor zuhan le. Az akrobata ilyenkor a célt nézi, a túlpartot, ahová a kifeszített kötél útjelzőként, pillanatnyi mentsvárként lépései alá feszülve vezeti. afc ~ Aki napilapnál dolgozik, többet tud az örökkévalóságról mint a koszorús költők. Nap nap után részesül a pillanat halhatatlanságának érzéséből. Akkortól eredeztetik az első újságot, amikortól rendszeresen megjelent ugyanazzal a névvel és nézetekkel, egymást követően, sorozatban az adott kiadvány. Aki belép egy szerkesztőségbe sűrítetten éli át a maradandóságot: más helyébe lép, s ha van elég türelme, fegyelme, hajlandó az odaadásra, akkor folytatja és ki is teljesíti mások gondolatait. Ahogy akkor, ha a mi kezünkből kihullik a toll, mi is átadjuk másnak a továbbfejlesztett művet. Ez persze csak félig igaz. Bőrünkön tapasztaljuk a mondás igazságát: nincs régebbi a tegnapi lapnál. Minden szenzáció elavul, a szépnek tűnő gon64
