Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 6. szám - ÚJSÁGÍRÁS - Sárhegyi István: Beszélgetés Kapalyag Imrével, a MÜOSZ főtitkár-helyettesével

zést. Ez nem kevés. Ahhoz, hogy ez „emészthető” legyen a pillanatnyi gazda­sági helyzetben, azt a tervet gondoltuk el, hogy két ütemben hajtanánk végre az emelést. Az elsőben a munkatársak részére, a másodikban pedig a rovat­vezetőktől fölfelé levő beosztásban tevékenykedők számára, mert ezeknek — ha nem is megfelelő — mégis magasabb a fizetésük. De haladjunk tovább. Nem oly régen alapítottuk meg a MÜOSZ nívódíját. Az idei sajtónapon osz­tottuk ki először. Ezt követően is — mindig — hat egyéni és két kollektív nívódíjat ítélünk oda. Ez azért már mégis tisztességes elismerés, ugyanis 15 ezer forint jár vele. A másik... Ezidáig volt a Kiváló Munkáért kitüntetés, amelyet a Tájékoztatási Hivatal elnöke adott át. Ezt kapta a takarítónő, a gépíró, a titkárnő és az újságíró is. Pedig hát — anélkül, hogy a többiek tevékenységét lebecsülnénk — megállapíthatjuk, hogy a toliforgatók hivatása erkölcsiségben, szellemiségben, felelősségben egészen más. Ezért azt javasoltuk, hogy alapítsák meg a Szocialista Újságírásért kitüntetést, amellyel csak őket díjazhatják. Ez forintban is több lesz, hiszen hét darab ezrest is jelent. — Fentebb már részint érintettük az utánpótlás kérdését. De kíváncsi lennék arra is, hogy milyenek mostanság a pályára kerülés feltételei... — Ezt mi is vizsgáltuk legutóbb. Tény, hogy egyre kevésbé vonzó a szak­ma. A fő ok, hogy a fizetés messze nincs arányban a politikai felelősséggel. Vegyük egy szakmunkás példáját. Elvégzi a középiskolát, s aztán már egész tisztességesen kezd keresni. Nézzük az újságíró útját. Középiskola, majd egye­tem vagy főiskola. Ezt követően elmegy egy szerkesztőségbe, legalább egyesz- tendős gyakorlatra, hogy kiderüljön, alkalmas-e erre a hivatásra. Ha igen, akkor jön az újságíró iskola, ami újabb egy év. S így — 26—27 esztendősen — kerül véglegesen valamelyik laphoz, méghozzá meglehetősen gyenge, kezdő munkatársi fizetéssel. Hogy tudnánk akkor idecsábítani orvos, mérnök vagy közgazdász diplomával rendelkezőket?! Ebből a pénzből nem lehet megélni, családot alapítani. Az meg szinte kizárt, hogy a már termelési gyakorlattal rendelkezők jöjjenek ide. Hasznos lenne, de elképzelhetetlen, hogy például egy agronómus valamelyik téeszből 5 ezer forintért erre a lépésre szánja el magát, mikor amott a többszörösét teheti zsebre. — Ezek a gondok érezhetők-e már most is a magyar újságírás színvonalán? — Nehéz kérdés, de azt hiszem, igennel kell válaszolnom. Az agyonhaj- szoltság már önmagában is a minőség rovására megy, akár kiváló, akár köze­pes képességű emberről van szó. Ráadásul sok olyan jön közénk, aki azt kép­zeli, itt „villogni” lehet, tehát ez egy olyan pálya, ahol előtérben lehet, és szé­pen meg is élhet. Vannak aztán akiket a kényelem, a kötetlen munkaidő vonz. Aki viszont képzett, jó szakember, az oda megy, ahol jobb a kereseti lehetőség. Nagyon hasonlatos a dolog a kereskedelmi tanulókéhoz. Oda is az jelentkezik, akit nem vettek fel máshová, mert csak közepes volt az átlaga. Valahogy ilyen kezd lenni az újságírás is, azaz megkapjuk a közepeseket, akiknek ez még mindig egyfajta egzisztenciális „megkapaszkodás”. — Sok szó esett a fiatalokról. Egyáltalán milyen az újságírók táborának korösszetétele? — Hazánkban jelenleg 3800 azok száma, akik hivatásszerűen végzik ezt a mesterséget. Érdekes viszont, hogy ennek csak a fele az, aki „írásra kötele­zett”. Ez azért elég nagy aránytalanság... Manapság egyébként egy nagy kor­szakváltás megy végbe. Ráadásul mindez nem folyamatként, fokozatosan tör­tént, illetve történik meg, hanem ugrásszerűen. Az ország legnagyobb napi­lapjánál például jelenleg tart ez. Volt ugye egy „vérátömlesztés” harminc esz­tendeje. Akkor felvettek oda egy csomó 23—24 éves fiatalembert. Ezek sokáig 57

Next

/
Oldalképek
Tartalom