Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Csingiz Ajtmatov: Az anyafarkas álmai (Zahemszky László fordítása)
CSINGIZ AJTMATOV Az anyafarkas álmai 11/2. És ekkor az égbolton dübörögve újra feltűntek a helikopterek. Ezúttal villámgyorsan repültek, alacsonyan a föld felett, és tüstént fenyegetően a felizgatott szajgacsorda fölé emelkedtek, amely vad vágtába kezdett — el, csak minél messzebb az iszonyatos bajtól. Mindez hirtelen, meghökkentő gyorsasággal zajlott le: a több száz tébolyodásig riadt, vezérállat és irányt vesztett antilop pánikba esett, mivel az ártatlan jószágok sehogy se tudtak védekezni a felülről rájuk támadó technika ellen. A helikopterek pedig mintha éppen ezt akarták volna — miután utolérték és a földhöz szorították a száguldó csordát, nekiterelték egy másik, ugyancsak nagylétszámú szomszédos csordának, s minden újabb szembejövő csordát bevonva ebbe a mojunkumi világvégébe, összezavarták a páni félelemben menekülő dezorganizált sztyeppiantilop-tömeget, és ez tovább súlyosbította az ilyesmit még soha nem látott szavanna párosujjú patás lakóira zúduló szerencsétlenséget. És nemcsak a párosujjúak, hanem az elválaszthatatlan kísérőik és örök ellenségeik, a farkasok is ugyanebbe a helyzetbe kerültek. Amikor Akbara és falkája szeme előtt lejátszódott a helikopterek félelmetes támadása, a farkasok először elrejtőztek, rémületükben a csijcserje kiálló gyökerei közé bújtak, de aztán nem bírták tovább, és futásnak eredtek az elátkozott helyről. El kellett volna tűnniük, el kellett volna hordani az irhájukat, valamilyen biztonságos helyre menni, de éppen ennek nem volt szabad megtörténnie. Még nem jutottak el a kellő távolságra, amikor mögöttük megremegett s fölmorajlott a föld, mintha vihar lett volna — az óriási szaj- gatömeg, amelyet a helikopter eltérített útjából és természetesen a neki megfelelő irányba hajtott a sztyeppen, utolérte őket. A farkasoknak már nem volt rá idejük, hogy kitérjenek, vagy hogy sebtében elrejtőzzenek előlük, és máris a viharfelhőként száguldó hatalmas tömeg mindent elsöprő élő folyamának útjába kerültek. És ha csak egy másodpercre is megtorpantak volna, a szajgapaták elkerülhetetlenül szétlapították, eltaposták volna őket, olyan villámsebes volt ennek a masszív, minden kontrollt elveszített állati őserdőnek a gyorsasága. És a farkasok csupán azért maradtak életben, mert nem fékezték iramukat, hanem éppen ellenkezőleg, félelmükben még sebesebb vágtára kapcsoltak, amennyire csak erejükből futotta. És így ők kerültek a csapdába, e nagy — és ha jól meggondoljuk — valószínűtlen és elképzelhetetlen áradat kellős közepébe; a farkasok együtt menekültek áldozataikkal, amelyeket néhány perccel előbb még készek voltak szétmarcangolni, darabokra szaggatni; most egy közös veszedelem elől menekültek, váll váll mellett a szajgákkal, most mind egyenlőek voltak a kegyetlen sorsfordulat színe előtt. Hogy farkasok és szajgák egy kupacban száguldottak volna, ilyent a mojunkumi szavanna soha nem látott eddig — még a nagy sztyeppetüzek alkalmával sem. Akbara megkísérelte egypárszor, hogy kitörjön a menekülő tömegből, ám ez lehetetlennek bizonyult, hacsak nem akarta megkockáztani, hogy eltapossa a mellette szélsebesen elzúdúló száz, meg száz antilop. Ebben az őrült, gyilkos vágtában kölykei még egy kupacban voltak, és Akbara még láthatta őket a 35
