Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Gábor László: Agria Játékok '86

ivánéji álomból egy olyan kísérleti pro­dukció kerekedett, amely egy stúdiószín­padra kívánkozott inkább, mint egy több száz személyes nyári színház játékteré­re. Az elnagyolt díszletben felemás ér­tékű produkció bontakozott ki a közön­ség előtt. De mi is okozta ezt a felemásságot? Elsősorban az igényesség egyoldalúsága, a nagy elméleti tét és a látvány egysí­kúsága, kidolgozatlansága rejlik emö- gött. A rendező ízig-vérig modern szem­léletű művész, aki feszegeti önmaga le­hetőségeinek a határát is. Állandóan kérdez, de nem mindenre tud válaszolni. Ez talán természetes is. Az viszont már kevésbé, hogy kételyeit nem képes iga­zán megosztani a közönséggel, csak köny- nyed „tánclépéssel” megmutatja a prob­lémáját, s gyorsvonati sebességgel indul tovább. Rokonszenves volt annyiban az elgon­dolása, hogy Shakespeare műve az al­kalmi drámaírás gyöngyszeme, s rend­kívül trivális okból keletkezett. Az al­kotót ugyanis fölkérték egy nemes úr, Essex gróf menyegzője alkalmából egy színielőadás megtartására. Nagyjából megszabták a születendő alkotás témá­ját a korabeli műveltségi viszonyok, az Erzsébet-kori Anglia klasszikus érdeklő­dése. S magának a násznak a körülmé­nyei is, hiszen Frances Walsingban, a menyasszony nemcsak első lányságán, de már első asszonyságán is túl volt. A mecénásnak nagyjából meghatározott műfajú és tartalmú alkotás kellett, ezért adta a pénzt. Bajban volt hát Shakes­peare, aki végül is a maga szokásos nagyvonalú módján az angol erdei-me­zei tündéreket helyezte az Athén kör­nyéki erdőkbe, így évszázadokon és év­ezredeken túllépve, valami harmadik va­lóságot teremtett, amelyben rengeteg uta­lást helyezett el a korabeli éghajlati és társadalmi viszonyokra. Mindezzel együtt egy csodálatos új minőséget hozott létre. Korunkig a mű megőrizte hamvasságát. Talán éppen azért, mert elfeledkeztünk ehhez a naphoz és személyhez kötött uta­lásrendszerről, a színjáték és az élet mindennapos kapcsolatáról. Pedig lehet, hogy ez az Essex gróf éppolyan hétköz­napi és hatalommal megáldott és meg­szállt ember lehetett, mintahogy Derzsi János megformálta a thézeusi figurát. Kicsit már a kezdetek kezdetén arra a természetes igényünkre játszott rá Csiz­madia Tibor, hogy mai alakokat képzel­jünk a színházi legendává vált Szení- ivánéji álom megálmodóinak. Mintahogy sok-sok előadásban modernizálták már a játékot, azon egyszerű megfontolásból, hogy olyan kortalan közeget teremtett Shakespeare két korszak összemosásából, „megsózva” az egészet a mesteremberek bumfordi jelenlétével, amely szinte kí­vánja a jelenkor öltözékeinek használa­tát. Mert végül is mibe bújtassa a jel­meztervező a színészeket? Ókori tuniká­ba, netán Erzsébet-kori gúnyába ? Egyik sem lenne telitalálat. Maradt tehát a „legépeszűbb” megoldás, korunk kosztü­mé, hétköznapi ruházatunk. Vagy kita­lálnak valami sosem volt jelmezt, ami stilizálttá teszi az egészet. Ezt a gyakran előforduló változatot is csak idézőjelben használta Csizmadia Ti­bor. A tündérvilágot például nibelungi- zált öltözékben mutatta be, valami sa­játos hangulatot teremtve. Legalább há­rom-négy féle ilyen, egymásnak stílus­ban ellentmondó közt própált összefogni és ennek a Shakespeare-műnek az ürü­gyén a közönség elé tenni. Ez a sokfé­leség és kimódoltság talán azt a célt szolgálta, hogy érzékeljük: valójában in­kább egy bájos piruett, mint filozófiai mélységeket hordozó ez a munka. Vagy­is: kár mindenfajta elméletieskedés, ez „csupán” színház, szemfényvesztés. Csak a hév és a lendület fogja össze, a köl­tészet avatja „logikus sorrá”, egyébként telve ellentmondással, elnagyoltsággal. Kíméletlen őszinteséggel tette meg ezt a lépést a rendező. Csak hát ehhez olyan átütő erejű előadás kellett volna, amely egyrészt egy abszolút profi mó­don megoldott játék, másrészt ugyanen­nek kifordítása, állandó fricskája. De igazából ezt a két szintet nem sikerült külön-külön sem megteremteni, sem ál­landóan ütköztetni egymással. Széteső, ritmustalan, néha egyenesen unalmas be­mutató született. Sokkal jobb, a helyszínhez kötődőbb, elevenebb volt Tankred Dorst Amálka című művének bemutatója. A népkerti tó környéke benépesült, a színészek be- játszották a teljes területet, mindazt, ami csak belátható volt a nézőtérről. Itt is az újfajta látásmód állt a mesejáték középpontjában, ebben rokonítható a lí­ceumi előadással. Itt a mű könnyebben hajlott efféle szándék felé, nem kellett erőszakot tenni, az utódok hetykeségé­vel elképzelni, hogy mit is akarhatott a szerző. Ugyanis az író eleve kifordította a történetet, s a hagyományos mostoha- szülő—nevelt leány-viszonyt újfajta szem­szögből vizsgálta. Nem gondolta azt, hogy valaki már naivul hihet ebben, ezért nem kötötte magát semmifajta mesei lo­gikához, hanem típusokat teremtett, me­lyek öntörvényűén mozogtak. Megszólal­hatott a tök, a körte, a hód. Mindenki 76

Next

/
Oldalképek
Tartalom