Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 5. szám - EGÉSZSÉGÜGY - Szalay István: Ahol gyógyulnak, feltámadnak és meghalnak az emberek
re. Szakmában és emberségben példaképem a mai napig. Az intenzív beteg- ellátás rejtelmeibe pedig dr. Bíró István barátom vezetett be. A jó, aktív közösség formált és alakított azzá, ami vagyok, és ugyanez a siker titka 1973 óta itt is. Annak ellenére, hogy kórházunkba belépett a sebészeti intenzív osztály is, növekvő a betegforgalmunk, és mind sürgetőbb a 12 ágyas bel-intenzív kialakítása. — Mennyi az orvosok és a nővérek száma? — Az előbbieket egyedül képviselem, ügyeletet természetesen az idősebb, tapasztalt belgyógyász kollégáimmal együtt látjuk el. A szakasszisztensi és a nővérgárda az évek során meglehetősen látványosan, az igények szerint fejlődött, így jelenleg 10, illetve 7 nővér dolgozik a részlegen. Az ő munkájuk rendkívül fontos, hiszen nálunk gyakran bizony perceken, sőt másodperceken múlik az élet. Itt, ahol farkasszemet nézünk a halállal, sőt ahonnan élesztőssel gyakran vissza is hozzuk az embereket, nagy úr az idő, a gyors beavatkozás, a szakértelem. összeszokott, sikeres kis közösségünk van, olyan lányok és asszonyok, akik megismerték, megszokták a veszély- helyzetet, és számtalanszor, szellemi és fizikai erejüket latba vetve képesek küzdeni az életért. A betegekért! — És a kikapcsolódás? — Egy falusi gyerek nem lehet hűtlen a földhöz... Sokat segít ebben a jó baráti kör is ... Szavait hallgatva emlékembe idéződik a kórtermi kép: az üvegfal, a csöpögő infúzió, a pirossal kipontozott mellű, verejtékező beteg. — Életben maradok? A választ mindig a remény és a bizakodás diktálja: — Biztosan! Csak nyugodt és türelmes legyen. Ide még a látogatók is csak köpenyben léphetnek be, és fehér gumikalucs- nikat kapnak a bejáratnál... — Mennyi idős volt a legfiatalabb infarktusos beteg? — Tizenhat éves! Húszévesek és harmincasok — sajnos —, mind gyakrabban akadnak. Legtöbbjük a sokat emlegetett rendezett életmód ellen vét, túl gavallérosan bánik a legdrágábbal, az élettel. A szív, a tüdő, a gyomor, a vese sokat elbírnak, de nem mindent... Nagytályai sétánk során, beszélgetés közben természetesen szóba kerülnek a tervek, a szándékok, a jövő is. — Ha most kérni lehetne, mi lenne az a bizonyos három nagy kívánságod, ha már a legelső, hogy orvos, belgyógyász lehess, teljesült? Az ismert, kedves mosoly, a játék és a valóság ölelkeznek össze a válaszban: — A lányom jövőre az egyetemre jelentkezik. Öt szeretném orvosnak tudni! A másik óhajom, hogy sikerüljön a pa- rádsasvári szocialista brigád szándéka, felhívása és szülessen meg kórházunkban a műveseállomás, illetve a tizenkét ágyra való fejlesztés. A mi részlegünk a mérgezettekkel, a vesebetegekkel is foglalkozik, a műveseállomás, a művese pl. tüdővizenyő kialakulása esetén a szívbetegeken is segíteni tudna. Egerben háromszáz vesebeteget gondoznak, az osztály jelenleg öt peritonális dialízist végez. Egy éven belül 15 olyan betegünk lesz, akiknek a művese igénybevétele életfontosságú lesz. A miskolci állomás már nem bírja a terhelést, óriásira rúgnak a mi költségeink is. Hallgatom a megalapozott, sokak által annyira óhajtott igényeket, amelyek forintban természetesen milliókra rúgnak, de amely összeg társadalmi összefogással előteremthető. — És mi lenne a ráadás? Elneveti magát: — Szeretném kicserélni a régi Wartburgomat ... Csendes, halk szavú ember, aki választott tisztségéről, az szb elnöki munkájáról éppen olyan szeretettel beszél, mint saját ügyeiről. Idegeskedni, kapkodni még a legnagyobb veszélyben sem látta senki. Ha a beteg az arcára tekint, ezt gondolhatja: — Nagy baj nem lehet. Nem ideges az orvos! A hosszú andornaktályai völgy fölött már kigyúlnak a a csillagok, amikor még mindig beszélgetünk: — Tudod, nem szenvedhetek és nem halhatok meg minden betegemmel, de együtt érzek valamennyivel, és ha sikerül megmentenünk az életüket, akkor nagyon büszkék és boldogok vagyunk ... Egyebet nem jegyeztem meg magamnak az esti diskurzusból, legfeljebb az évszázadokból visszahordott történelmi kép jelenik meg újra hunyott szemem vásznain. Dobó István győzedelme és dicsősége a ki tudja hányszoros túlerővel szemben. A várvédők hite és akarata, amely szintén csodákkal volt határos. Amikor elköszönünk egymástól, zárva a sorompó. Az esti vonat halad át fütyülve a tihaméri állomáson ... Szalay István 63
