Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Galambosi László: Tüzet fújó csillag (vers)

Sarlós szép szemükben farkasszuka ébred. Allah, holt hívednek osszál üdvösséget! Sírnak a madarak, zuhannak a fénybe. Kiszakadt a világ feszülő köténye.

Kiszakadt az Isten kezéből a zászló.

Hol az angyaltemplom, virágtól sugárzó?

Lezuhant, lezuhant az élet harangja, hamubarlang mélyén fuldokol szép hangja. Aki fölemeli, aki megkongatja, csillagok arcánál legyen szebb az arca. Emelkedj Hatalmas, zúgasd a harangot, melled melegében etesd a galambot!

Vízzel pörlekedik fűzek omló lombja.

Fázik a krizantém deresedő csontja.

Húzzák láthatatlan szekerük a darvak.

Ősz sárga tinója nehéz hassal ballag.

Feszíti nagy inát a szelek bikája, megugrik, a Holdat maga fölé vágja. Hazafelé indul a győztes katona.

Rokkant a rokkantat segíti, karolja. Elhagyott sátorok, fegyverek, halottak fölött a köd szárnya hasadozva roskad. Megfutott a török. Nem muzsikál sípja. Mintha a dervisek gyászkórusa sírna. Letaszított ország, hányszor állsz föl újra; hányszor öntöz meg a bizodalom kútja?

A tél koporsóját tavasz eltemette, görnyedő jégcsapok könnyeztek felette. Dolgozik, páncélban a jobbágy, a nemes. Veri a kötelet fürgén a köteles.

Kardot kovácsoló mesterek nagy tűzbe bámulnak, bíborban új csaták üszke.

Szőnek a takácsok. Tímárok bőrt nyúznak. Szíjgyártók gyeplőkre jobb lyukakat fúrnak.

Fékszár, könnyű kengyel igazodik lóra.

Puha csótároknak készül tarka fodra.

Patkót kerekítnek borivó kovácsok.

Létrát faragnak káromkodó ácsok.

Szidják a törököt. Karóba ültetnék, szurkozott gyolcsokba csavarnák a bestét. Zászlót lobogtatnak szebb föltámadáshoz. Igricek, vezérek igaza sugároz.

Fegyvert osztogatnak. Tépik kémek nyelvét. Köszörűkő edzi sújtáshoz a fejszét.

Szökjön a vitézség bő kalászú szárba. Pusztuljon árulás mérgező bogáncsa. Behintett friss földek vetése beérjen.