Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Galambosi László: Tüzet fújó csillag (vers)

Dong a menny. Nagy lombját hullatja a holdfény. Fekete sas csattog István úr keresztjén.

Vércse hóhérolja vadmadárnak párját, kilobbantja szemét, a harmatni fáklyát.

Gazbilincs béklyózza földhöz a szekeret. Lőcslyukból pislognak virrasztó egerek.

Farkasbűz hullámzik. Tajték az agyaron. Széttépett főkötő csipkéje kalapon.

Szoknyácska, kiscipő? Hőköl a mozdulat, nincs kinek nyakába fonni hű karodat.

Földbe rogyunk mellig, ördög száll felettünk. Jeges citeránkat ne törd el Istenünk!

Mezőt adj, ércmezőt, kardot termő rétet, pogány fejet vágni erős üdvösséget.

Liliomfátyolból lopott gyönge lányra csipkék között villan a három szent lánca. Aranyos papucsban heréitek vigyázzák.

Kanszagú mirhával szórják tüzes ágyát.

Öltöztetik szirmos bársonybugyogóba.

Mellére gyémántot kapcsolnak. Csoszogva gyaloghintón viszik. Fürdetik remegve.

Olajos ágyékát csavarják selyembe.

Mint lobogó gyertya fölvilágol szépen, haja palástjának ében közepében diadémon játszik Szolimán vén ujja.

Hajlongnak a rabnők. Hétszáz sípos fújja.

És a „gebe” jobbágy, a nemes úr „fattya”, a nádast, az erdőt rongyosan siratja. Fácánsimogató kezei könyékig kopnak, míg Mohamed mennyországa érik kaftánosnak, kurta vas-zekés tatárnak.

Nyaktörő kamrákba zuhannak a bátrak. Rózsákból font saruk óvják Allah lábát, mikor a kereszthez vágja buzogányát.

Egervár tornyából zúdul aranydárda.

Nyílvesszők csapódnak az ozmán sárkányba. Dobó, vasfa ága országa homlokán.

Mekcsey, acélba mintázott borostyán.

Ahány vitéz, annyi buzogány, kard, fokos, kürtfúvó nagy orkán, viharöklű dobos.

Füstös létrák fölött zubog a tűz szárnya.

Szurok, kátrány, mind a turbánokat várja.

Fekete koponyák gördülnek a porba.

Gömbfejét ingatva merül a Napkobra.

Horpadt hátú pók a sárguló fűszálon, billeg a Hold csonkán hervadó sugáron.

9