Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Galgóczi Erzsébet: Vidravas (Sárhegyi István)
megint mások — még most is — izzó dühvei, elkeseredéssel. Ki így, ki úgy, vérmérséklete (bátorsága?) szerint. Egy nagy többségnek viszont az a nézete, hogy fölösleges tovább boncolgatni a több mint három évtizedes eseményeket, egyszóval ne szopogassuk végtelenségig a már amúgy is lerágott csontot. A fentiekből talán az következne, hogy ók gondolkodnak helyesen. Nézetem szerint azonban nincs, nem lehet igazuk. Valószínűleg ez utóbb megállapítással értett egyet Galgóczi Erzsébet is, amikor megírta Vidravas című művét. Lehetséges, hogy ő is azok közé tartozik, akik szerint nem szabad felejteni. Mert elfeledhetjük-e azokat, akiket fizikailag semmisítettek meg, tettek tönkre? Vagy azokat, akiket lelkileg nyomorítottak meg? Aligha. Már csak azért sem, mert ennek a morális pusztulásnak-pusztítás- nak a kártékony hatásai napjainkban is érezhetőek. S tartozunk az utólagos elemzéssel az ifjabb generáció tagjainak is, akik nem élték meg azokat a napokat. Ha tisztán áttekinthetik az akkori viszonyokat, ha megértik az összefüggéseket, az arra is garancia lehet, hogy a hibák nem ismétlődnek meg többé. Galgóczinak ez a regénye alapvetően különbözik a korábbi írásaitól. Míg azokban a valóság egy-egy darabjának, az emberi környezet egy-egy részletének ábrázolása volt a cél, most sokkal teljesebb társadalomrajzra törekedett. A szereplők zöme értelmiségi, csakúgy, mint a paraszti környezetből kiemelkedett hősnő Rév Orsolya. Minthogy szüleit kuláklistára tették, ő is kénytelen elhagyni a Képzőművészeti Főiskolát, ahol mint festőnövendék tanult. A fiatal lány — aki a fényes szelek nemzedékéhez tartozik, s aki feltétlen híve a rendszernek — hisz abban, hogy ami vele történt, az csak egyedi eset, helyi túlkapás, s sorsának ilyetén alakulása félreértés következménye. A negatív élmények hatására azonban mind jobban eluralkodnak rajta az ellentétes érzelmek. Keserűen kell rádöbbennie, hogy itt nem egyetlen félreértés történt, nem csupán az ő élete futott mellékvágányra, siklott ki, hanem még nagyon sokaké. Rájön arra, hogy mindenki kiszolgáltatottjává vált egy áttekinthetetlenül, szövevényesen, sőt zavarosan gondolkodó és cselekvő Hatalomnak. A ráeszmélés periódusait mutatja be az írónő, s ily módon Rév Orsolya története egy széles társadalomrajzba beleépített fejlődésregény. Az a folyamat tárul hirtelen az olvasó elé, hogy hogyan lesz egy naiv lelkesedéből realista. A könyv oldalain szikár, eszköztelen előadásban peregnek az események, sorakoznak a tények. Amíg például Bacsó Péter — A tanú és a Te rongyos élet című filmjében — az iróniát vélte a legalkalmasabb „fegyvernek”, addig Galgóczi a szürkébb, jellegtelenebb — ám nem kevésbé hatásos — elemek mellett tette le a voksát. Tudatos írói magatartásformával állunk szemben, amelynek vezérlőelve a kegyetlen, kíméletlen precizitás, kérlelhetetlen pontosság. Ezt a szándékot jelzi az első lapokon található kronológia is és az, hogy a mű cselekményének egyik fő vonulata — az „olajosper” s annak következményei — a valóságban is lejátszódott, azaz nem a fantázia szüleménye. A jellemek megalkotása is nagyszerűen sikerült. Hús-vér, érző, egyedi alakok mozognak a „színen”, gondolkodás- és magatartás- módjuk — a társadalmi hierarchiában elfoglalt szerepük, pozíciójuk alapján — mégis tipikusnak mondható. Csak így válhatnak előttünk is nyitottá, érthető-' vé az általuk végbevitt döntések, elvállalt viszonyulásformák mozgatórugói. Mert választani mindannyiunknak kell. S ezek a döntések olyan cselekedetek felé sodorják valamennyiüket, amelyekért — így vagy úgy — elítélhetőek. Adhatunk-e felmentést Rév Orsolyának, aki — a szerelem erejére hivatkozva j— Simon Pál feleségének a nevében levelez a bebörtönzött férjjel? Elfogadhatjuk-e az olajmérnök magyarázatát, aki — az életért vívott harcában — részben megalkuszik az őt meggyötrő Hatalommal, s cellájából irányítja a geológiai kutatásokat? Egyértelműen a vádlottak padjára kell-e ültetnünk Jurek Sándor ás Smukk (Sóvári) Antal ÁVH-s tiszteket, vagy Gyetvay professzort? A fő kérdést azonban nem is ezek a problémák jelentik. Sokkal inkább az: ténylegesen bűnöző volt-e mindenki vagy csak azt csináltak belőlük. Mert akkoriban könnyen vétkesnek találtatott valaki, s mire feleszmélt, már aligha moshatta le magáról a pillanatok alatt rásütött bélyeget: ellenség, hazaáruló, szabotőr, stb. Nekünk, olvasóknak, — akárcsak a révorsolyáknak — fel kell ismernünk azonban azt is, hogyha már egyetlen ártatlan sincs a körben, akkor az elv gyakorlati megvalósításában keresendő a hiba. Ha el is fogadnánk bűnözőknek ezeket a megtiport lelkű, összezavart gondolkodású embereket... Vajon akkor minek kellene nevezni azokat, akik ezt tették velük? Galgóczi rengeteget tud az ötvenes évekről. Sokszor szinte úgy érezzük, 89
