Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Nagy Károly műveinek időszerűsége
mindenki megleli bennük kedvencei üzenetét. Sokan a távol-keleti groteszk stilizálás hatását fedezik fel hangsúlyaikban, díszítményesnek ható kalligrafi- kájukban. Mivel ezek a szobrok nem ismerik a nyugalmat, a szabályozott rendet, inkább az európai szellem élénk kíváncsiságára utalnak, a kételyre, az ellentmondani, és bírálni kész éberségre. Talán a románkori kőemlékek, a gótikus szárnyas oltárok mellékalakjai, a városiasodó feudalizmus statisztái állnak legközelebb alakjaihoz, melyeknek a fél évezred előtti közkutak, templomkapuk néma személyzete, a szentélykörüljárók, a kerengők antropomorf oszlopfője, a székesegyházak vízköpője, leginkább Pieter Brueghel, az idősebb kedélyes-szatirikus humanizmusa felel meg. A karikírozó szobrászat a Szent Iván-éji erdőbe viszi nézőjét a szörnyű víg tragédia próbájára, Vackor, Zu- boly, bizonyos Orrondi társaságába, ahol is minden szó, elképzelés, szándék visszájára fordul. De nincsenek messze innen Goya caprichoi, Daumier kari- katúrszobrai, sőt a Szépművészeti Múzeum kétezer esztendeje mindenkit jóízű kacagásra fakasztó tanagrái sem. A folklór ősmotívumai után kutatók még népvándorláskori mitikus képzetek visszhangját is felfedezték egyik formai megoldásában. S biztos, hogy a bábj átsző attavizmus se hagyható ki Nagy Károly forrásai közül, az olyanféle apró staggione, amilyen vagy negyvenöt éve Rév István szerkesztett volt istenek vetélkedésével, váratlan drámai fordulatokkal, seregszemlével, szánalmas kis intrikusokkal. Játék ez a művészet, de komolyan veendő játék, az egész emberiség áll pellengéren, na nem a valóságban, csak a plasztikai, irodalom, bölcselkedés izgalmas szintézisében. Mesterünk kibánt ugyan mindenkivel, akit vésőhegyre kapott, mindössze humorérzék kell ahhoz, hogy ki-ki önmagával és barátaival összekacsintson, ha csupán fába faragva kell elviselnie a kritikát. Az életmű tulajdonképpen a látás érzetei számára készült nagyszabású eposz, amely tragíco- eomico-historico-pásztori hősköltemények Don Quijote a főszereplője, aki talán nem is olyan hiszékeny, gyanútlan, mint amilyennek Cervantes szövegmagyarázói a Búsképű Lovagot jellemezték. Nagy Károly a plasztika Karinthy Frigyese, az életfilozófiának azzal az egyetemes igényével, ahogyan a nagy magyar enciklopedista a világ folyásáról, együttérző szarkazmussal, fonák konzekvenciákkal, aggódó, bíráló indulattal, szánakozó ítélettel próbált áttekinthető összképet kialakítani. Elmondható, hogy a humorban ő se ismert tréfát. Ami plasztikai eszközeit illeti, azok sokkal egyértelműbbek, mint amilyeneknek az említett analógiák sokféleségéből következnének. A kihegyezett, poentírozott kifejezés jegyei ezek, az expresszionizmus és a kubizmus stílussajátságaira emlékeztetnek. Lényegük mindenekelőtt a céltudatos közlés, az érzelmi és gondolati feszültség láthatóvá tétele. Mert Nagy Károly szívesen nyilvánította ki véleményét: azért alkotott, hogy segítsen elviselni az emberi együttélés képtelen kísérőjelenségeit. Pogány Ö. Gábor 65
