Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Remenyik Zsigmond: Naplójegyzetek

Későbben, mint ahogy hallottam, F(üzes)abonyba vitték a zsidókat, hogy ott bevagonírozzák őket. Voltak betegek is közöttük, ezeket megvizsgálta Ha- ranghy doktor, mondta is, hogy beteg, de az ő szava semmit sem ért. Gyerekek, asszonyok sírtak a vonat körül a rakodópályaudvaron, mert hír szerint Ukrajnába vitték a szegény zsidókat, aknásított mezők kipucolásához. Ez pedig majdnem a biztos halál. Ó, Isten irgalmazzon a hitvány embereknek. Ez után már csak az emberevés következhetik soron.

Olvasom a hírt és látom fölötte a képet, a hős kicsiny fotográfiáját, hogy Márait a M(agyar) Tud(ományos) Akadémia levelező tagjává választotta. Alig érint a hír, és ha igen, legfeljebb csak annyiban, hogy a múlt nagy. íróira, magyar íróira gondolok, akik nem lettek Akadémiai tagok, halhatatlanok! Krúdyra gondolok, Bródyra és kívülük egy egész seregre még, akik valamit adtak is a magyarságnak, a magyar irodalomnak. Márai mai napig elmulasztotta ezt. Hogy kitűnő író, ahhoz szó se fér, de csak kitűnő író és semmi egyéb. Ma olvastam egy kis történetét; amit csinál, ugyanaz, mint amit szegény Kosztolányi csinált elegáns és szerencsés óráiban, elegáns és sikerült oldalain. Belőle is, mindkettőjükből hiányzik az őszinteség. Görög lepelben járnak mindketten, magas és kínos koturnusokon. Olvasóik majdnem kivétel nélkül ál-entellektüelek, akiket szinte földöntúli áhítatba sodor „elmélyedésük”. Talán közük van az Akadémiához, de az élethez semmi, vagy igen kevés.

*

Nagy meleg kezdődött még alig egy hete, azóta is tart kevés megszakítással. Egy zivatar is vonult át vidékünkön néhány nappal ezelőtt. Egyébként szinte elviselhetetlen a forróság. Mégis milyen más, mint volt New Yorkban, Amerikában. Ott lucskosak voltunk, itt repedezik a bőrünk. Nehéz ezt is — többek között ezt is — elviselni. Tegnap, tegnapelőtt érkeztek haza New Yorkból diplomatáink, akik közül nem egyet odaátról jól ismerek. Többekről soha nem hittem volna el, hogy hazajönnek ily veszélyes és oktalan időkben. Hogy hazajöttek, mégis nagyon megnyugtató. Különösen számomra, aki olykor bizonytalanul ingadozik a hasznos=ésszerű és az oktalan=becsületes dolgok és cselekedetek között, és aki magam is hazajöttem. És még hogy „hazajöttek”, de hozták is „haza” amerikai feleségeiket, gyerekeiket! Ez valóban biztató, megnyugtató és imponáló ebben a hitvány világban.

*

Nehezen tudom elhatározni magam, hogy ismét belevessem magamat ebbe a hitvány „irodalmi életbe”. Mindig tudtam, ismertem a fajtát, hogy nincs hitványabb lény? (féreg!) az írónál. Magam keserves esete csak megerősített e hitben, távolról sem saját esetem nyitotta ki szemeimet. Szinte versengve hajszoltak, fumigáltak, köpködtek rám, vagy hallgattak el, pontos és pompás szereposztásuk szerint. Nos hát, akkor megtudtam, hogy milyen kevés barátom van, és hogy viszonylagosan milyen fontos személy vagyok! Maga a módszer is, ahogy rámrohantak, csak megerősített ebben a hitben. Egyetlen komolytalan támadás nem ért, inkább felelősségre vontak, átkoztak, szidalmaztak, csalódottan álmélkodtak az ostobák, egyszóval ügyem valóban komoly ügy volt, ahogy valóban meg is érdemeltem, ha már egyszer „ügyem” lett egyáltalán. Ennek a „komoly” hangnak köszönhetem, hogy életben ma»

31