Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Hevesi Szemle, Galéria

merhetnek meg a műbarátok, melyek Eger történelmi atmoszféráját, saját arculatát hitelesen érzékeltetik, s egyúttal az értékőrzés, a hagyománytisztelet társadalmi elvárásait is népszerűsítik. A belváros most folyó rekonstrukciójának menetéhez meggyőző információk kaphatók a hetven-nyolcvan éve készült képekből.

Eger lelkületének megértéséhez a hírneves fotóművész, Gink Károly művei feledhetetlen támpontokat biztosítanak. A Balázs Béla-díjas érdemes művész főleg a műemlékek apró részleteit, rejtőzködő finomságait fedezi fel a lakosság és a vendégsereg számára egyaránt, mert mikor egy-egy kőbe faragott díszítmény, fémbe kalapált cégér artisztikumát hangsúlyozza, tulajdonképpen az otthonteremtő, városrakó elődök ízlésével érvel az egymást váltó nemzedékek teljesítményeinek megbecsülése mellett. Lenyűgöző összképet is ad a város tornyairól, távlatos vedutát a tatarozásra váró öreg házsorokról, ám az egykor volt Rókus temető egyik megdőlt sírköve, a barokk oromfal szoborfülkéje, Fazola Henrik kovácsoltvas szőlőfürtje, a régi polgárház kapujának záróköve, Marco Casagrande szíves üdvözlete mintha többet mondana a pompás művelődéstörténeti örökségről, mint a szédítő panorámák bármelyike. Gink Károly munkásságának ezek a leglenyűgözőbb remeklései, melyek mellékesnek látszó motívummal a lényeget fejezik ki, a kis dolgokban felmutatják a monumentalitás arányainak a törvényeit. A képszerkesztés bravúros mintadarabja mindegyik, a tömör megjelenítés, az emblémává sűrített ábrázolás mesterműve.

Az eszméltető fotók mellett — a tárlatrendezés bevált elveinek megfelelően — festmények, szobrok is szerepelnek a megyeszerte több helyen is bemutatásra váró összeállításban, Kishonthy Jenő a felső-magyarországi légkör hivatott tolmácsa, olyan festő, aki a lírai természetelvűség képviselője, a maradandó hazai hagyományok sáfára, továbbfejlesztője, az árnyalt festőiség eszközeinek gyarapítója. Mint az úgynevezett posztnagybányai látásmód egyik legilletékesebb protagonistája, karvezetője ébren tartja a légiesen kimunkált piktúra iránti érdeklődést, a különböző modernista irányzatok agresszív reklámozása idején is eltökélten vállalja a színek harmonikus kezelésével járó műgondot. A portré, tájkép, csendélet műfajában a lágy optikai jelenségek, a gyengéd tónusok avatott alkalmazója, néhány alapszín számos változatának mértéktartó kikeverője. Ezirányú rátermettségét mindenekelőtt arcképei tanúsítják, miközben elterjedt az a felfogás, mi szerint is a festői érzékenység többnyire nem képes kielégíteni a pontos vizuális előadásmód követelményeit, mintha megelégednék a látvány vázlatos jelzésével, Kishonthy Jenő viszont éppen hogy modelljeinek a jellemzésekor kelti fel a művészi teljesség képzetét; a hiánytalan valósághűséget a megvilágítás differenciált fokozataival éri el, mert a puszta látszaton túl az ábrázolás tartalmi mozzanatait is figyelembe veszi. Az arcok barázdáit, személyhez kötött ismérveit soha se festi vonalasán, cirkalmasan, kerüli a képelemek pedáns elrendezésének a szokását, a fejforma térbeli elhelyezésekor nem használja ki a plaszticitás hitelesítésének klasszikus fortélyait, a bőr felületének a mozgékonyságára utalóan még a kontrasztos festés fogásait is mellőzi. Mindezt pótolja, helyettesíti, szinte már kiváltja a szétszóródó fény éltető energiája, a spektrum megszámlálhatatlan koloriszti'kus átmeneteinek anyagszerű bővedje. Művészi indoklás közben a valőrök parányi eltérései is messzevezető jelentést hordoznak, minden rezzenésnyi különbség az érzések és gondolatok árnyalását segíti, a látható tárgyak és lények képéből tartalmas jeleket alakit. Kis78