Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Szűts Gábor: Tavasz Stockholmban (novella)

ros jelzésre a széles, több sávos külvárosi úton, egyre lassabban áramolva, hogy ráakaszkodjanak a sor végére. Nem is autók voltak talán, hanem csak színesre festett hernyók vagy bogarak.

Hátul ültem a buszban, a farmotor valahol alattam bőgött fel. Erős rántás, s megindultunk.

Elmosolyodtam magamban. Dohány. Hogy milyen jó szó is ez a dohány.

Benyúltam a zsebembe, ott volt. Ott lapul. Nem felejtettem hát otthon. Igaz, erős szegletes dobozban volt, hűlznik voltak körülötte, húsz külön hűlzni, de dohány volt az mégis. Cigarettába való, azaz nem pipadohány.

De tulajdonképpen nem is ez a dohány járt az eszembe. Amikor az ember dohányra gondol, akkor az a finom barnássárga, vágott, szárított, szagosított néhai növényi termék jár az eszében, ami körül nincs — de nem is lesz hűlzni. Az a dohány, amit egykor a Jani bácsi szedett elő kis acél tárcájából, melynek teteje olyan hetykén, akkurátusán pattant fel ismerős biztos keze alatt. Egy apró, észrevétlen mozdulat csak — ripsz — máris felpattant a szelence szemtelen kis teteje.

Vagy az, amit egyszer régen szagoltam, valahol egy fészerben, ahol először láttam házi dohány vágó gépet. Saját tákolmánya lehetett egy falusi ezermesternek, s olyan finomra vágták vele a szűzdohányt, amilyenre éppen akarták.

Jani bácsi dohánya azonban amolyan közönséges, mindennapi pipadohány volt. Akármelyik trafikban lehetett kapni. Tárcája viszont különleges volt, régi, ritka darab. Valahol Ukrajnában kapta vagy szerezte, tizenhatban vagy tizenhétben, s a fedelén úgy szorongtak a szentek, mint a herin- gek a konzervdobozban. Kicsit kopott szentek voltak ugyan, de ha meg is koptak, mégis igazi fényes szentek voltak. Amolyan ikonféle volt a fedél, rozsdamentes acélból.

Azt mondják, a fémeknek nincs szaga. Dehogyis nincs.

Egyszer kifogyott a Jani bácsi dohánya, s elküldött a tárcával dohányért.

Szedd a lábad, fiam — mondta — s el ne veszítsd, mert megmondom az apádnak.

Több se kellett nekem, tudtam, hogy akkor nem szabad elveszíteni.

— Mi van nálad? — kérdezte Ferkó, mert különben nem szoktak nadrágzsebbe dugott kézzel járni.

— Nesze — vettem elő a tárcát.

— Jé, ilyet nem láttam! Add csak ide!

Oda lehetett neki adni, Ferkó rendes fiú volt.

— Te — mondja — ez dohánytárca.

— Az.

— De teljesen üres.

— Igen.

Beleszagolt, akár egy szakértő. Fintorgott. Nem csoda, nem dohányzott En sem. Igaz, ő volt az idősebb, mert ő novemberben született, én meg márciusban, s így ő, a kor jogán korábban kezdhette volna, de még csak első elemibe jártunk, s nem kezdtük el.

— Gyere, megmossuk.

— Bolond vagy? — mondtam neki — mosni?

— Benzinben!

42