Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Kristó Nagy István: Mi a mai (esszé)
kiüthetjük igazán kiemelkedőnek, hiszen például a népesedés adatai enyhén szólva is elgondolkodtatóak. De tény, hogy Bethlen Gábor óta nem volt ily nyugodt sora, s európai tekintélye a magyarságnak, ám akkor is csak az erdélyieknek, s a protestánsoknak (mármint a protestáns világban). Mátyásig kell visszamennünk, ha számunkra a maihoz hasonló kedvező európai helyzetet akarunk találni — mikor a fejlődés élvonalában álltunk. Nincs ugyan szó valami önálló magyar modellről, de a szocialista táborban is elismeréssel és érdeklődéssel figyelik saját utunkat. Ami pedig kísérleteinket illeti, jóllehet vitathatók, s vitatkozunk is rajtuk (mondjuk Liska szocialista tulajdon- és vállalkozás-elgondolásán), azokból is még sok jó sülhet ki. Egyáltalán a vitaszellem: a demokratizmus direkt gyakorlásának, szocialista formájának, népfrontpolitikánknak egyik fontos eleme. A választójogi törvény reformja, mely kötelezővé teszi a többes jelölést, a demokratizmus parlamentarizmusok sokat dicsért, s nálunk nem szocialista körülmények között soha el nem ért választási rendszere (Hadd utaljak itt kivételesen saját, 1946-ban megjelent Demokrácia c. füzetkémre.) Mikor választott ez a nép korábban valóban szabadon és titkosan — akár csak személyek között is? Talán Teleki Pál alatt, ám de rettentő befolyásolás közepette. Most a több személy (de nem több program) közötti választás gyakorlatilag több alternatívát nyújt(hat), mint a jó pár országban sok évtizede két (csaknem azonos programmal föllépő) párt közötti érdektelen szavazgatás. A párt irányítása pedig nem zárja ki a pártonkívüli személyiségek politikai érvényesülését. Nem folytatom, nem ez a lényeg, hanem a tulajdon, munka, vállalkozás, termelés, technika. Amely utóbbit szintén divatos szidni (ez minden kultúr- pesszimizmus egyik velejárója, egybefonódva a haladás tagadásával), ám de mégiscsak kevesebb és könnyebb, mind kevésbé piszkos és megterhelő, fizikai munka az, amit el kell végezni, s aki ezt vállalja (és mind kevesebben kényszerülnek rá), azt különösen jól meg kell fizetni, még ha e munka társadalmi értéke nem felel is meg az elvégzéséért nyújtott különleges bérnek. — Sajnos, ez utóbbihoz kapcsolódik ún. cigánykérdésünk: bizonyos munkák tekintetében, általában ők a mi négereink vagy vendégmunkásaink, viszont az ilyen munkák jobb megfizettetése révén ez emlekedésük egyik eszköze is lehet... Visszatérve a technikára, ki vonná kétségbe a magyar nép sajátos rátermettségét? Egy-két évtized alatt milliónyi parasztból lett kitűnő munkás. És minden nemzeti elfogultság, éppenséggel sovinizmus nélkül megállapíthatjuk, hogy erre különösen alkalmas. Sose fogom elfelejteni, hogy mikor majd harminc éve nehézpáncélosként kerültem a kecskeméti laktanyába, mennyire meglepett a gépkocsiban még sose ült szegényparaszti kiskatonák technikai érzéke : pár hét alatt remekül megtanultak vezetni, de nemcsak mindent kihoztak (Ford) teherautóinkból, hanem kímélték is azokat, mint saját földecskéjükön a jószágot. (A tragédia az volt, hogy akik a Túrán harckocsikba kerültek, azok 1944-ben az egyetlen bevetés során mind bennégtek. Én akkor már inkább katonaszökevény voltam: kisebb volt a kockázat.) Az embert szolgáló (mert arra, és nem háborúra való) technikához különös kedvvel fordul a magyar. A technika munkaeszköz is, mítoszpótlék is barkácsolástól a Forma I. kultuszáig — mégpedig világszerte. Megint más kérdés, hogy nálunk a pár év alatt milliónyira fölfutott magángépkocsihoz nincs meg a vezetési gyakorlat és társadalmi megegyezésen alapuló erkölcs, a gépkocsivezetők között sok az erőszakos, tehát számosán még szinte ön- és közveszélyesek. Ez is idő kérdése. Sokak számára épp így nem rokonszenves a fiatalság már említett magatartása, a nemi 21
